Nagy a nyomás szilveszterkor az emberen. Nem, most nem arra gondolok, hogy ha a fene fenét eszik is, muszáj iszonyatosan jól érezned magad. Arról van szó, ahogy éjfélkor átfordul az óra, és nagy a nyomás, hogy azt kell érezned, innentől teljesen máshol vagy. Teljesen más vagy.
Beleszámolta a nép az óévet a sírba, és itt ez a csodálatosan gyönyörű új. Ahol minden megváltozott. És neked így is kell érezni. Pedig közben semmi nem változott. De a nyomás nagy, tényleg nagy. Hogy átfordult az átok szerencsébe. Hogy a családi zűr lemaradt és beleragadt az elmúlt évbe. Hogy a kérdéseink, amikre semmi választ nem találtunk, az újban majd kipattannak, felkiáltójelesen, maguktól.
Pogány mágia? Hogy belevarázsolom az óévbe, ami nem jó, mint egy dunsztosüvegbe, jól rácsavarom a szilvesztert, a visszaszámláláskor egy betontömböt is kötök rá, aztán elengedem a semmibe? Abrakadabra, új naptár, új élet, új én?
Naiv vágyakozás? Hogy a soksokmillió ember együtt sóhajt, majd durrant valami pezsgőt vagy rakétát, na, akkor majd minden megváltozik?
Ösztönös önbecsapás? Csak úgy, a túlélésért? Hogy ahogy egy következő ciklus elstartol, abban valahogy másképp vagyunk? Mert az úgy nem mehet tovább, ugye, adódik lendület?
Az új szakaszoknak megvan ez a hatása. Hogy azt gondolod, innentől másképp lesz vagyis én leszek másképp. Tisztalap, fehérpapír, újbekezdés. Születésnapkor is, egy új tanév kezdetén. A szilveszter-újév persze a legerősebb, mivel összeadódik másokéval a te saját illúziód. Teljesen érthető. Csak valójában nem történik semmi. Ugyanazokból a sejtekből állsz, ugyanazok az emberek vesznek körül. A ruhatárad és a kocsid is megmaradt. Ahogy az álmaid, a lehetőségeid, de a kudarcaid és félelmeid is ugyanazok. Valójában a 00:01 embere pontosan ugyanaz, mint a 23:59-é. A 00:00 pontosan ugyanolyan perc, mint az összes többi.
Sajnálom, nincs varázslat. Az illúzió is csak kis ideig működik. Nem ez számít. Ez nem számít. Még ha jó érzést is ad, akkor és ott, ahogy átugrunk a következő évbe.
Közben pedig lehetséges. Újrakezdeni, másnak lenni, feldolgozni és eltemetni és valami teljesen különbözőbe elindulni. De az teljesen független naptártól, évátfordulástól, visszaszámlálástól és rakétáktól.
Nevezzük Zákeus-módszernek, jobb híján. Hogy szorít az eddigi életed, de nem tudod lecserélni, rádragadt, te magad vagy és már hazudni is, takargatni is egyre nehezebb. Kell egy fügefa, kicsit magasabb hely, hogy szemkontaktust találj azzal, aki egyedül ebben az univerzumban tényleg tud kezdeni veled valamit. Aztán kell, hogy megszólítson, magától. És kell, hogy te engedj neki, hívd meg, oda be, a takarítatlan régibe, abba, amit lecserélnél, amit otthagynál az óévben, amit betemethetne a december romja. Aztán maradtok együtt, mágia és illúziók nélkül, szemtől szemben, párbeszédben. Aztán új leszel. Más. Újrakezded. Mert ő, a Názáreti képes rá.
Csak így működik, mióta itt járt köztünk és még a halálból is visszatérve maradt is.
Szóval szabad vagy a nagy januári új-kezdet-új-élet nyomást elengedni, szabad vagy elfogadnod, hogy semmi nem változott. És szabad vagy bármikor, bármilyen napon és órában vele valóban újat kezdeni. Mert ő kezdi azt veled. És folytatja. Folytatjátok.
