A Bírák könyvének záró fejezetei arról szólnak, hogy mik történtek akkor, amikor nem volt király Izráelben (1). Fogalmazzunk a teljes Írás alapján úgy, hogy ha nem Isten, az egyetlen Úr az életünk királya – egyéni, egyházi és közösségi életünk királya –, akkor nem vesszük komolyan az Isten által rendelt királyt, azaz vezetőt sem; így rettenetes dolgok történnek velünk, általunk, körülöttünk. Urunk, könyörülj, Te légy életünk királya, hogy hitben, engedelmességben, tiszteletben, szeretetben, a Te üdvözítő rendedben élhessünk, ebben a világban! Urunk, könyörülj, mert a Te üdvözítő királyságod nélkül megemészt bennünket a gonosz káosz, minden tekintetben!
Ezt a káoszt jelzi ennek a lévitának a története, aki nem az előző fejezetekben említett lévita, noha mindkettő az efraimi hegyvidéken élt, és mindkettő összefüggésbe hozható a júdeai Betlehemmel. A káoszt jelzi az is, hogy ennek a lévitának másodfelesége volt. Ez a másodfeleség paráznaságot követett el és hazament apja házához. A lévita azonban ragaszkodott hozzá és utánament (2–3). Totális káosz, olyan élet és lélekölő káosz, amibe beleragad az ember, még az Úr szolgája, egy lévita is, aki ezek után sem ért a jelekből, és nem engedi el, a megítélt helyzetben sem, a számára kívánatos nőt. Az ember beleragad a nyomorúságba, abban dagonyázik, ahhoz ragaszkodik, amibe beleveszhet? Ezek után a kialakult helyzet sem enged, mint a mocsár, fogva tart; ahogy a másodfeleség apja – persze az akkori vendéglátás szabályai szerint – marasztalta a lévitát, unszolta, jól tartotta, etette, itatta, nem engedte (4–10). A másodfeleségek jogállását ugyan rendezte a törvény (2Mózes 21,7–11; 5Mózes 21,10–14), de Isten Igéje mindig azt hangsúlyozta, hogy a férfihoz illő segítőtársat mindenkinek, egyet ad az Isten (Énekek éneke 6,9), a hozzáillőt (1Mózes 2,18).
Miként és mikor adatik a káoszból szabadulás? Csak akkor, ha az Úr hív és marasztal minket, nem pedig gyarló, emberi indulatok, érdekek és kényszerek. Ehhez azonban be kell látnunk a bajt, a káoszt, és nekünk kell hívnunk az egyetlen segítő, hatalmas, Megváltó Királyt. Ne a káosz marasztaljon minket, beleragadva a vágyakkal teli nyomorúságba, miként a másodfeleség apja marasztalja a lévitát – „Nézd, már bealkonyodott, sötét van, maradjatok…” (9) –, hanem mi hívjuk be az Urat, miként az emmausi tanítványok hívták be az Urat magukhoz (Lukács 24,29), amikor felismerték Őt. Alkonyodó életünk siettet erre.