Isten nem űzte ki mind a népeket az Ígéret Földjéről, vagyis nem adott azonnal és teljes győzelmet népének (3; 5).
Isten alázatra tanította népét és próbára tette őket. Isten megpróbálta népét, hogy az újabb nemzedék is megismerje az Urat (1), higgyen az Úrban, engedelmeskedjen az Úrnak (4), mint olyanok, akik a kísértések és próbák ellenére is megállnak, segítségül hívják az Urat (1).
Isten népe azonban újra és újra elbukott a kísértésekben (6). A környező népek lányai, szokásai, kultuszai érdekesebbek, izgalmasabbak voltak a megszokottnál. A paráznaság minden bűn melegágya, amelynek gyökere a hitetlenségből fakadó hűtlenség és elégedetlenség: valami új és jobb kell, valami más, a másé…
Ez egy diagnózis Isten népének hűtlenségéről, és ennek ellenére, Isten megtartó hűségéről. Ma is próbák sora alatt élünk, egy lüktető, ingerdús világban, ahol megállni csak az Úr erejével és kegyelmével lehetséges.
*
Isten célja volt a próbákkal az is, hogy az újabb nemzedék megtanuljon harcolni, az Úrban (2).
Harcolni, ebben a világban mindig kell; de Isten népe az Úr segítségét kérve harcol.
Jézus Krisztus követésében világossá lett ennek a harcnak igazi ereje, amely az irgalmas szeretet ereje. Isten népe a Lélek fegyverével harcol (Efezus 6,13), az Úr erejében bízva.
Ez azt jelenti, hogy Isten népe eleve arra a győzelemre alapoz, amely Jézus Krisztusban már az övé. Másrészt, Isten népe tudja, hogy ez a győzelem akkor is az övé, ha testi szemekkel láthatóan legyőzték őt. Sőt, Jézus Krisztus követője, nem vehet igénybe akármilyen eszközöket a győzelemért; eleve csak olyan harcban vesz részt, amely az Isten dicsőségéért folyik.
Ahol azonban az Isten dicsőségéért küzdenek, ott ez a küzdelem mindig csakis emberszeretettel párosulhat. Az egész emberiség szeretete elmélet, a konkrét helyzetben ez mindig a mieink és a körülöttünk élők krisztusi szeretetét jelenti. Nagy harc ez, áldott harc, a hit harca (1Timóteus 6,12).