A szentek közössége az, amiről itt az apostol ír.
Ez a közösség „Ige-közösség”, hiszen együtt hallgatták az Isten beszédét, és azt nem emberi beszédként fogadták, hanem Isten szavaként. Ez a csoda felülről adatik. Már az is csoda, a Szentlélek munkája, hogy Isten Igéjétől várják a megszólítást, nem pedig sokféle más hatástól. Ezáltal a hallgatókban ott van a szent és imádságos vágyakozás – amely minden más külső körülményt súlytalanná tesz –, hogy az Igéről szóló beszédben megszólaljon az Úr hozzájuk intézett, megtartó szava. Ezalatt az igehirdetőnek az Igében megszólaló üzenetért újra és újra, könyörögve tusakodni kell, miközben Isten szava hozzá ugyanúgy szól, mint a hallgatókhoz; sőt, először őt szólítja meg az Ige üzenete, mert aki nem lett megszólítva, annak nincs mit mondania (13).
Ez a közösség „hit-közösség”, mert miközben Isten Igéjét és élő, üdvözítő szavát hallgatják, közben megtapasztalják Isten Igéjének erejét, a feltámadott Jézus Krisztus hatalmát. A hit: a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit és az Ő erejének, hatalmának megtapasztalása. A hit soha nem elmélet, hanem mindig gyakorlat, tapasztalati valóság, mert ahol hit van, ott jelek és csodák történnek; ott minden nyomorúság ellenére is átüt a mennyei világ valósága az emberi életen. Ez a hatalom a megváltó szeretet hatalma, Jézus Krisztus ereje, az örök élet bizonyossága, amellyel Ő megtart bennünket, mindenkor. Ez az erő, a Jézus Krisztus ereje, munkál bennünk, általunk, akik hiszünk. Ez az erő nem rombol, hanem épít, gyógyít, felemel, üdvözít (13).
Ez a közösség „szenvedés-közösség”, mert ebben a világban nyomorúságunk lesz (János 16,33). Ahol Jézus Krisztus jelen van, ott azonnal támad az ellenség, ott a búza közé azonnal hintik a konkoly magvát (Máté 13,25). Ilyenkor szinte hiábavaló minden védekezés, minden hitvédelem; sőt, adott esetben csak mélyíti a problémát. Ilyen helyzetben nem marad más, mint a néma szenvedés (Cselekedetek 8,32), azzal a bizonyossággal, hogy a végső győzelem már a miénk (1János 5,4); az ítélet pedig Istené, és nem a miénk. Pál tudja, miről beszél, hiszen amikor többen befogadták az Igét a városban, zsidók és görögök, akkor azonnal irigység és üldözés támadt ellenük, ezért úgy kellett elmenekülniük Thesszalonikából (Cselekedetek 17,1–9). Ez a szenvedés ma is osztályrészünk, amely sokféleképpen ölthet testet, és amely kikerülhetetlen, a hit jele és pecsétje; de velünk az Isten! (14–16) Ez a szenvedésközösség a mindennapokban azt jelenti, hogy miközben örülünk az örülőkkel, tudunk sírni a sírókkal is (Róma 12,15); ez az együttérzés, a részvét közössége. Az a szeretet: tudni, mi fáj a másiknak!
Ez a közösség „hálaadó-közösség”, mindenkor, mindenért (13).