Mózesnek mondta az Úr, hogy közel van elmenetelének ideje. Nagy áldás, amikor elköltözésünk idejét kijelenti nekünk az Isten, így erre hitben tudunk felkészülni. Nincs nagyobb ajándék, mint felkészülten, bizonyossággal elmenni ebből a világból, elrendezve dolgainkat. Mivel nem tudjuk elmenetelünk idejét – Mózesnek is csak az idő közelségét jelentette ki az Úr –, ezért mindig készen kell lennünk az elmenetelre: készen dolgainkban, testben, lélekben, hitben (14–15).
A halál meghatározása, a mai Ige szerint, pihenés: „Te most pihenni térsz.” (16) Kell is egy dolgos, küzdelmes, hűséges élet után a pihenés. A halál, hitben elköltözve innen, pihenés az Úrban, alvás (János 11,11–13), ezért abból van felébredés, egy újabb „szent” aktivitásra. Jézus Krisztus eljövetelekor vége lesz ennek a pihenésnek, és megkezdődik az aktív, zavartalan örök élet; ott azonban bármiféle aktivitást már nem fáradtságként élünk meg, hanem Isten boldog és zavartalan dicséreteként. Ennek a mennyei aktivitásnak semmi köze nincs a mi – örök életbe vetett hitünket pótolni akaró – fárasztó tevékenységmániánkhoz, vagy lazító vigasságainkhoz, mert ezek mind a bűn büntetései, a hiábavalóság átka rajtunk (1Mózes 3,17–19), amelyet Jézus Krisztus megváltó szeretete egyszer s mindenkorra levett rólunk.
Mózes számára, a közelgő halál éppen ezért nem valamiféle tragikus eseményt jelentett, hiszen a hívő ember ilyenkor az élethez és az élet Urához kerülhet közelebb. Emellett Mózes halála szinte kegyelmi állapot volt, hiszen utána Isten népének olyan korszaka kezdődött, amelyet kegyelem volt nem megélni. Erre utal az igeszakasz további része, majd Mózes éneke is, a következő fejezetben. Isten népe és a világ „el fog romlani” (29). Döbbenetesen tárja elénk ezt a romlást Isten Igéje: „eszik, jóllakik, meghízik és más istenekhez fordul”, vagyis istentelenné lesz. Micsoda kegyelem, hogy Mózesnek ezt nem kellett már megélni. Gondoljunk arra is, hogy Isten az övéit, akár konkrét halálukban is, valami utána következő rettenetestől is megszabadíthatja.