Gedeon, a fosztogató mindjániak miatt, egy présházban, vagyis egy földbe vájt üregben, éppen búzát csépelt. Gedeon nem éppen egy erős vitéz; ott kuksol a présházban, hogy elbújva, a termést megóvja a fosztogatóktól (6,11). A hitében sem a legerősebb vitéz, hiszen kérdése a mindenkori emberi kérdés: „Ha velünk van az Úr, miért ér bennünket mindez? Hol vannak mindazok a csodák, amelyeket véghezvitt az Úr?” (12–14) Gedeon, nyomorúságában rákérdez az Isten jelenlétének csodájára, miközben először észre sem veszi, hogy ő már ennek a csodának a részese.
Gedeon elhívása és Mózes elhívása hasonló (2Mózes 3). Isten elküldi őket a szolgálatba. Ők visszakoznak: kik ők, hogy ezt megtegyék, hiszen ők a legszegényebbek és a legkisebbek. Erre kapják az Úr bátorító, mindenre elégséges válaszát: „Majd én veled leszek!” (14–16) Ennek az isteni bátorításnak jelét is kapják (17–22). Számos isteni jeltől hemzseg az életünk, nem is beszélve arról, hogy Isten az eseményeknek is az Ura, övéi életében csak úgy történhet, ahogy történik: áldott vezetés alatt állunk. Gedeonról kiderül, hogy milyen erős ő, az Úrban. A feltámadott Jézus Krisztus megerősít bennünket (Filippi 4,13). Erőnk önmagában mit sem ér, illetve csak rombolásra elegendő. Isten kezében azonban életünk úgy erősödik meg, hogy mások számára is áldássá leszünk. Isten velünk van (Máté 1,23). Jézus Krisztus felment a mennybe, hogy Igéje és Lelke által mindenütt jelen legyen, ahol küldetésben állnak (Máté 28,18–20), ahol segítségül hívják az Úr nevét (Róma 10,13).
„Majd én veled leszek, és úgy megvered Midjánt…” (16) Mire erősít meg bennünket az Isten, a mennybe ment Krisztus Lelke által? Isten népének fel kell vállalnia a maga gyengeségét, miközben elfogadhatja Isten megerősítő kegyelmét, amely szolgálatba küld. Ez a szolgálat, a környező világban, nem keresi, főként nem provokálja ki a konfliktusokat; de nem is bújhat meg egy présházban, a saját túlélését szolgáló gabonáját csépelve, netán a saját kis békességét élvezve. Az Urat szolgálva, az Ő erejével, előlépünk az evangéliummal, és ezért, ha szükséges, felvállaljuk a konfliktusokat. Nem keressük, nem provokáljuk ki azokat, de felvállaljuk, ha kell! Ugyanakkor ki kell mondani, hogy a ránk bízott üzenet, Jézus Krisztus megváltó és békességet szerző evangéliumának ügye, egy határon túl, a konfliktusokat sem vállalhatja fel. Az lehetetlen, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretetének örömhírét és békességszerző evangéliumát, az örök élet Igéjét úgy hirdessük, miként Izráel úgy megverte Midjánt, hogy az soha többé nem állt fel (16). Jézus Krisztus igazsága így nem hirdethető. Az agresszív konfliktusok felvállalása nem méltó a Krisztus ügyéhez; még akkor sem, ha miénk is az igazság, meg a békesség, meg az erő, meg az ígéret: „Békesség neked, ne félj, nem halsz meg!” (23). Azért a miénk ez az ígéret, hogy másé is legyen…
Hadd tegyem végezetül „zárójelben” hozzá mindezekhez! Remélem, imatémám, hogy megadatik földi életünknek az az ideje is, amikor Istennek kedves módon, minden konfliktus közül kivonulva, a saját fügefánk alatt, igenis élvezhetjük a saját békességünk és gabonánk örömét, a mieink között, bármilyen idegen és bántó nyilvánosság nélkül, elbújva a saját portánk zugaiba. Jó lesz az!