A vigasztalásra nagy szükségünk van!
Még jólétünkben is annyi próbatétel ér bennünket életünk során, hogy joggal keseredhetnénk meg.
Jólesik, ha mások vigasztalnak – egymás vigasztalása nélkülözhetetlen –, de az emberi vigasztalás nem tud érdemben segíteni, és bizony rohanó világunkban a vigasztaló szavak inkább csak kedves és pillanatnyi udvarias reagálások, ami után mindenki megy a maga dolgára, érthetően…
Isten kegyelmes, minket szerető vigasztalásáról azt olvassuk, hogy az örök vigasztalás.
Ez először is azt jelenti, hogy Isten hatalma úgy vigasztal, hogy ténylegesen segít rajtunk, azaz ebben a világban is ad, konkrét szabadításokat. Vegyük észre ezeket!
De, amikor már nem tapasztalunk konkrét szabadítást, akkor lesz hitkérdéssé, hogy életünk minden eseményét tudjuk-e az egyetlen nagy szabadítás, az örök élet bizonyossága felől szemlélni? Az örök vigasztalás ugyanis csak az, hogy Isten kezdettől fogva kiválasztott minket az üdvösségre, hogy részesüljünk Jézus Krisztus dicsőségében (14). Az örök vigasztalás az, hogy Isten jót adott nekünk a teremtéskor (1Mózes 1,31), majd ezt a jót ajándékozta vissza nekünk ebben a világban, hit által; „odaát” pedig ez a jó lesz teljessé rajtunk. Ez a jó leírhatatlan e-világ tapasztalatai alapján; csak annyit mondhatunk arról, hogy sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23).
Az igazságban való hit (13) mindenekelőtt ebben a krisztusi jóban való bizonyosság, azaz evangéliumi bizonyosság (14); akkor is, amikor úgy tűnik, hogy helyzetünk vigasztalhatatlan.
Akinek örök vigasztalása van, az sok egyéb ajándékot is kap az Úrtól, de mindegyik ajándék forrása ez az örök, krisztusi vigasztalás. Ennek nyomán kapunk jó reménységet (16), erőt (17), miközben szilárdan megállhatunk ebben az életben, ragaszkodva örökségünkhöz (15).