Nézem, mi minden miatt viaskodnak az emberek egymással… Az ember akkor jutott hitre, amikor ráébredhetett arra, hogy nincs semmije, az Úr nélkül. A Jelenések könyve ezt így fogalmazza meg: „Azt mondod, gazdag vagy és nincs szükséged semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas, a szegény; a vak és a mezítelen …” (Jelenések 3,17) Ennek a szegénységnek látható megnyilvánulása, hogy már nincs szent, az élet üzletté, pénzzé, haszonná, fogyasztássá, adássá és vétellé lett (15); kirabolunk, tönkreteszünk mindent (17). Aki pedig erre nemet mond, az gyanússá; sőt, halálos ellenséggé lesz (18–19).
Jézus határozottan nemet mond erre (15), de úgy, hogy Ő az egyetlen, aki valódi, új, örök gazdagságot adhat. Ne tűnjék ez keresztyén közhelynek! Igenis, a legfontosabb üzenetről van szó. Amikor a harsány viaskodók és üzletelők közül az Isten levesz egy-egy figurát a sakktábláról – és csak az Ő megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy egyelőre még nem mi vagyunk azok, akiket levesz –, akkor döbbenünk rá, hogy mi értelme így mindennek. Persze, erre rádöbbenni: már az is kegyelmi állapot.
Ugyanakkor ez az Ige nem azt mondja, hogy Jézus, mint egy társadalmi reformer, felemeli a szavát az „üzlet” ellen. Az „üzlet” az élet szerves része lehetne, ahogy a templomi kultusznak is része volt, az áldozati kultuszhoz kapcsolódóan, az áldozati állatok adás-vétele. Jézus itt ennél sokkal többet mond, mint ahogy sokkal többet is ad nekünk, örök, egyszeri áldozatával: mindent Ő ad, és aki ezt a mindent megkapta, az – minden nyomorúsága ellenére is – tudja a határokat, amit nem léphet át. Van, amit a templomon, a szent helyen, nem lehet „átvinni”! (16)
A templom kapcsán az imádság háza hangsúlyozásával Jézus kijelenti az ember valódi helyzetét az Isten előtt: az ember mindig csak kérő és elfogadó lehet, mint aki kegyelemre, Isten megváltó szeretetére szorul. Az áldozatban az ember akar adni Istennek. Először azonban mindig Isten ad az embernek, és az ember csakis ebből a mennyei gazdagságból adhat. Isten Jézus Krisztusban adta oda a menny gazdagságát az embernek (17).
Márk – Ézsaiás nyomán (Ézsaiás 56,7) – kiemeli, hogy Isten minden népnek adta ezt a gazdagságot. Aki pedig az Úrtól vehette a mennyei javakat, az másoknak is ad, másokért is könyörög (17).