Mindig izgatott, hogy mennyire tud közel kerülni a keresztyén üzenet a „valósághoz”, az emberek valós, mindennapi és életfontosságú kérdéseihez. Hiszen az apostol azt mondja Krisztusról, hogy Ő a valóság. Ez pedig itt nem egy filozófiai fogalom, hanem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus az emberek valóságos, őket érintő kérdéseire akar választ adni, amely egyben kapaszkodó minden helyzetben. A keresztyénség tehát vétkezik, ha elbeszél az emberek feje fölött, ha árnyékokkal, azaz nem valós ügyekkel foglalkozik. Jézus Krisztus örökkévaló valóság, de ez a valóság beragyogja ezt a földi életet, a mindennapjainkat is, hogy észrevegyük, szeressük, támogassuk egymást.
Jézus Krisztus ügyét is egyből kegyességi versennyé akarta torzítani a kísértő. Már az első keresztyének küzdöttek ezzel a problémával. Pál ezek ellen a tévtanítók ellen hadakozott a Kolossé levélben. A tévtanítók feltették a kérdést: Ki a jobb, az igazabb keresztyén? Máris támasztották a követelményeket, és ezzel az emberi teljesítményre tették a hangsúlyt: ószövetségi és egyéb rítusok, szabályok, törvények betartása, étkezési előírásokhoz, ünnepek megtartásához való igazodás, alázatoskodás, kegyeskedés, a test sanyargatása; és aztán a többi, véget nem érő módon, úgymint angyalok tisztelete, látomások, bölcsességek, tanrendszerek (16–18; 23). Ezt nem szabad, azt sem szabad; sem látni, sem érinteni, sem megízlelni nem szabad; sem közösséget vállalni nem szabad… (21) Minden korban más és más a feltétel, a kötöttség (20).
Bele sem gondolunk, hogy ez a tévelygés ma is mennyire kísért bennünket, amely felekezeteken belül is jelen van: a névleges keresztyének, a hagyományos keresztyének és a hívők. De közöttük is azonnal létrejön a polarizáció: hívők, még hívőbbek, leghívőbbek, szuperhívők, sztárhívők… Ebben nincs semmi cinizmus, kimondatlanul is ebben vagyunk.
Ebben a versenyben észre sem vesszük, hogy egyre inkább nem az Úrhoz, nem a Főhöz ragaszkodunk, pedig Ő tartja össze az egész „testet”, csak Ő tarthat meg bennünket, csak Ő adhat növekedést (19–20). Észre sem vesszük, hogy az árnyékokra figyelünk, nem pedig arra, akiről vetül az árnyék; és észre sem vesszük, hogy végképp nem figyelünk a „naptámadatra”, a Világ Világosságára, a Krisztusra, aki a valóság (17). Észre sem vesszük, hogy ebben a versenyben – Pál nem véletlenül említi itt a versenydíj kifejezést – felfuvalkodottak lettünk; embertelenekké és istentelenekké torzultunk; embertársaink és az Úr helyett árnyékokra figyelünk, nem pedig a valóságra (18). Így lehet a hit, és maga az egyház is olyanná, ami egyre távolabb kerül az emberektől, a való élettől, az emberek valós problémáitól.
Pál kimondja: mi meghaltunk, a Krisztussal együtt (20). Így ezeknek az emberi elvárásoknak sem kell megfelelnünk, mert ezek csupán emberi parancsok és rendelések (22), valójában azonban semmi értékük és hasznuk nincs azoknak, miközben öntelt felfuvalkodottsághoz vezetnek és eltávolítanak az Úr kegyelmétől (23).
Imádkozzunk! Urunk! Adj növekedést az igaz hitben, amely aztán növekszik az emberszeretetben, a reménységben, az örömben! Urunk! Add, hogy egymás mindennapjaiban is hasznosan, áldottan, erőt és örömöt adóan lehessünk jelen. Örök élet Ura, jöjj, ragyogd be az életünket, a hétköznapi terepet, a mai napot is! Te vagy a valóság, járd át és formáld át a valóságot! Ámen.