Dicsérő ének. A magyar nép zivataros századaiból.
Az ének nem magát dicséri. Nem a népet dicséri. Istent magasztalja és előtte áll meg. Minden jó, ami történhetett, Isten adományából lett. Minden győzelem Istené. Őt hirdeti.
Ugyanakkor önkritikus, mert tudja, hogy „Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, Akar esni kétségbe” (REf. Ék. 220.) Balassa Bálint
Sajnos fel tudja sorolni a nyomorúságot, amelyet a bűn hozott a népre. Nem egyszerű büntetés ez, hanem élet halál harc. Annak is a legalantasabb változata, amikor önmaga ellen, vére ellen fordul. A legrosszabb még csak most jön. Nincs itthon otthon.
Mivel tudja, hogy Isten mindent megtehet, népeket vethet el, de fel is emelhet, ezért mutatja fel a nép végeláthatatlan szenvedését. Nem az igazságtalanságát kéri számon. Mert nem az. Azt az egyszerű tényt viszi alázattal Isten színe elé, hogy csak aki él, az dicsérheti Istent. „Nem a halottak dicsérik az Urat, nem azok, akik a csend honába tértek, hanem mi, mi áldjuk az Urat most és mindörökké. Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 115, 17-18)
Esélyt kér a magyar népnek, hogy még egyszer, utoljára hadd állhasson Isten elé, mert már annyit szenvedett, hogy az szinte örökre elég.
Kölcsey a Debreceni Református Kollégiumban tanult. Ismerte a Bibliát, a zsoltár énekeket. Mert maga a verse is tele van áthallásokkal, teológiával is. Bár a legutolsó sorokat nyilván teológiailag megkérdőjelezik. Előre nem tud szenvedni senki. Az isteni privilégium, és azt sem értjük rendesen, hogy Jézus Krisztus szenvedése és kereszthalálának érdeme hogyan lehet elég örökre. De a szenvedés bőséges nagyságáról írva használja ezt a költői túlzást.
Érdekessége a himnusznak, hogy bár Erkel Ferenc megzenésítette változatot énekeljük (1844), de elénekelhető a 130. Zsoltár dallamára.
A magyarságnak önálló himnusza nem volt, amíg Kölcsey meg nem írta, és el nem fogadták (1823. január 22.). A római katolikusok a „Boldogasszony anyánk” című imádságukat énekelték. Ezt érthető okokból a reformátusok nem érezték a magukénak. Nekik a 90. zsoltár lett a himnuszuk. A határon túli magyarok a Szovjetunióban, Kárpátalján, vagy Ceausescu idejében, Romániában, Erdélyben és a Partiumban, a betiltott magyar nemzeti Himnusz helyett a 90. zsoltárt énekelték sokszor az ünnepi alkalmakkor.
Annak ellenére, hogy hosszú időn keresztül himnuszként énekeltük, csak 1989-ben lett az Alkotmány része. 200 éves a himnuszunk.
KÖLCSEY FERENC: HIMNUSZ
A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.