Az 1956-os forradalom zászlajának a képe mindegyikünkben elevenen él. A nemzeti trikolor közepéből, mint valami idegen testet, a forradalmárok kivágták a kommunista címert, ami nem volt odavaló. A megmaradt lyukkal a ma embere azonban nem mindig tud mit kezdeni. Ha túl közel megy hozzá, eltűnik a zászló, és a lyukon pedig átnézhet, nem takarja semmi a kilátást. Éppen ezért olyan érzése támadhat, mintha nem is történt volna semmi, mert hiszen szabadon tekinthet előre. De ha hátrébb lépünk és a lyukkal együtt látjuk a megtépázott nemzeti lobogót, akkor már sokkal inkább nyílt sebet látunk honfitársaink szabadság vágyával, küzdelmével egyetemben.
Mi még az iskolában úgy tanultuk, hogy 1956 ellenforradalom volt, és otthon is csak keveset beszéltek erről a szüleink, mert bizony a falnak is füle volt. A „becsületes” névtelen feljelentők szinte osztódással szaporodtak, leginkább a csukott száj bizonyult a túlélés zálogának. Csak a rendszerváltás idején merték fenntebb is kimondani, hogy 56 nem ellenforradalom, hanem – első körben – népfelkelés, majd később már inkább forradalom volt. Szinte minden családban voltak rendszerellenes elemek, reakciósok, kulákok. Ez utóbbiak nem feltétlen voltak nagy gazdák és főleg nem kapitalista, imperialista népnyúzók, csak szorgalmas parasztemberek, akik a sok munkának és takarékos, beosztó életvitelüknek köszönhetően tudtak gyarapodni. Az apósom is ilyen volt, aki fél holdanként szedte össze a „birtokát”. Majd amikor megalakult a TSZ (Termelő Szövetkezet) elvették az összes vagyonát. Az államosítási határozat el is vitte a sírba. Sok család rokkant bele a terrorba, a féktelen adóztatásba és a padlássöprésekbe. Hiszen bűn volt előrelátóan tervezni, mindent az állam határozott meg. Talán a legüldözöttebb osztály az egyházunk gerincét is alkotó gazdatársadalom, az önfenntartó parasztság volt, mert ők nem a vörös bibliából kapták az útmutatást, hanem az igaziból, egyszerre az égiektől és a földtől. (Sajnos az akkori a földtől, a valóságtól való elidegenítés el is érte a célját, manapság is tetten érhető, hiszen sokan csak a szupermarketek polcaira gondolnak, mikor a baromfi élőhelyét keresik.) Fontos volt, hogy a parasztságot megfosszák a termelőeszközétől, a földtől és a gyökereitől, mert így védtelenné, kiszolgáltatottá és jobban kihasználhatóvá, irányíthatóvá lett. Közben a vezető réteget is lecserélték, egy pártkönyv birtokosa funkconáriusként élet és halál ura volt egy személyben. Ezt az időszakot, amely a forradalomhoz vezetett, hívjuk Rákosi korszaknak.
Tanulságos kicsit utánanézni a névadó „karrierjének”.
Az akkor még Magyarországhoz tartozó bácskai Ada községben született Mátyás 1892-ben zsidó terménykereskedő Rosenfeld József és Léderer Cecília hatodik gyermekeként. Édesapja három, édesanyja hat elemit végzett. Az apja 1904 januárjában kapta meg a belügyminisztériumi jóváhagyást, hogy vezetéknevüket Rosenfeldről Rákosira magyarosítsák. Azért adta be a kérelmet, mert meg volt győződve arról, hogy ezzel a névvel jobban tudtak majd boldogulni, helyezkedni. A Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után Rákosi Mátyás Kun Bélát támogatta, azonban egy beszéde miatt kitiltották és kitoloncolták Ausztriából. 1920 és 1924 között a Komintern megbízásából részt vett több közép-kelet-európai kommunista mozgalomban. 1924-ben illegálisan tért vissza Magyarországra. 1925-ben letartóztatták, és lázadás vádjával 8 és fél év börtönre ítélték. 1934-ben ügyét ismét elővették. Az újabb perben a budapesti büntető törvényszék a kommün alatti tevékenységéért – felségsértés, lázadás, tettestársként 27 rendbeli gyilkosság, felbujtóként 17 rendbeli gyilkosság, pénzhamisítás vádjával – életfogytiglani büntetést kapott. 1940-ben egy államközi megállapodás értelmében a Szovjetunióba távozhatott az 1848/49-es szabadságharc végén a cári csapatok által zsákmányolt honvédzászlókért cserébe. 1945 elején érkezett vissza Magyarországra a Szovjetunióból, és hamar nagy befolyásra tett szert a politikai életben. A Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára lett. 1952 augusztusa és 1953 júliusa között még Magyarország kormányfője is volt, mint a Minisztertanács elnöke.
Rákosi regnálása alatt épült ki a totális diktatúra rendszere az országban. Csak Budapesten a koncepciós perekben kivégzettek száma 100-200 fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben illetve internálva, közel 13 ezer főt (2,5 ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. Országosan 1950–53 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. 300 ezer embert telepítettek ki lakóhelyükről. Házaikat, lakásaikat rendszerint a politikai rendőrség tagjai és kiemelt káderek foglalták el. Végül 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította Rákosi Mátyást. Ekkor a Szovjetunióba távozott, ahonnan többé már nem tért vissza.
Ha belegondolunk a Rosenfeld család történetébe, azt vehetjük észre, hogy mennyire mai történet ez. Adott egy család, amely nem ragaszkodik többé ősei családnevéhez, eldobja azt csakis a jobb érvényesülés kedvéért. De őseik zsidósága sem számít semmit. Hiszen ez is csak nyűg volt, ami visszafogta őket a helyezkedésben, valami jobb pozíció megkaparintásában. (Persze, amikor az érdek úgy kívánta, azért ott van a zsidó származás a talonban.) Nem kellett nekik atyáik Istene sem, akadnak bőven olyan eszmék, amelyek egyfajta valláspótlékká válnak és földi Kánaánt ígértek. Ugye mennyire ismerősek ezek a mozzanatok, mert sajnos a régi folyamatok és a nyomukban járó borzalmak itt kísértenek köztünk visszajáró szellemként ma is. Láthatjuk ebből a példából is, hogy mivé lesz az olyan ember, aki eldobja, megtagadja nevét, elvágja gyökereit, hátat fordít Istenének, hitét lehetetlen, életidegen eszmékre alapítja. Sajnos azt látjuk, hogy az ilyen ember nem tisztel többé sem embert sem Istent, mert ő maga akar a maga, de ha sikerül megkaparintani bármiféle befolyást, hatalmat, akkor minél többek istenévé, de minimum messiásává lenni. Tanulni kell a történelemből, különben arra ítéltjük magunkat, hogy ugyanazok a dolgok megismétlődjenek. A bátorság, a hazaszeretet és hősiesség példáin, valamint a megtorlás borzalmain túl, számomra most talán ez az 1956-os forradalom legnagyobb tanulsága.
Fontos, hogy legyenek gyökereink, melyek a szülőföldünkhöz kötnek és legyen Istenünk, akire feltekinthetünk, akibe kapaszkodhatunk hitünkkel, hogy őseink példáját szemünk előtt tartva tudjunk szolgálni, áldozatot hozni népünkért, embertestvéreinkért és együtt haladni az Úr által kijelölt úton az üdvösség felé.