Jézust már figyelték (2). A hivatalos vallási ideológusok rendőrsége folyamatosan követte Jézust. Az előző fejezetben már láthattuk azokat a területeket, amelyeken Jézus összeütközésbe került a korabeli vallási vezetőkkel: bűnbocsánat, asztalközösség, böjt, szombat kérdései.
Amikor Jézus szombaton a zsinagógába ment, akkor egy sorvadt kezű emberrel találkozott (1). Jézust figyelték: meggyógyítja-e szombaton ezt az embert? Így akartak vádat emelni ellene (2). Lám, az imaház sem az imádság, az Istennel való találkozás helye, nem a sorvadt életek gyógyulásának helyszíne, hanem mások megfigyelésének, az ügyes jogászkodásnak, az előírt rend és az uralkodó vallási ideológia fenntartásának épületévé lett, ahol vádemelésre készülnek, ahol végül kimondják, hogy Jézust el kell pusztítani, csak azért, mert valakin segített (6). Hol van itt az élő Isten szeretete, az ember szeretete; hol vannak innen a látható hit gyümölcsei? Hol van az Istennel való találkozás öröme, csodája, gyógyító szabadsága? Ilyenné lehet egy imaház hangulata? Ilyenné lehet a testvérek közössége?
Bizony, bennünket is mindig fenyeget ez a veszély. Éltem már át olyan gyülekezeti közösséget, ahol a légkör félelmetes, fojtogató volt, ahol a sorvadt kéz még sorvadtabb lett, ahol a szigorú tankegyesség rideg ideológiává vált, amely figyelte a tagjait, képes volt kiátkozni is azokat, akik eltértek a rendtől. Kell a rend! De az, amit az Istent teremt. Azt is átéltem már, hogy a segítség halálos ítéletévé is lehet a segítőnek, mert azonnal jönnek az irigyek: „Miért, milyen jogon, milyen alapon segítettél, miért pont ezeknek, miért avatkoztál bele; szinte kimondták, ne segíts nekik!” Félelmetes, gonosz folyamatok ezek, és tele van ilyenekkel az életünk, a szolgálatunk. Számos lesújtó példát mondhatnék még…
Jézus középre állította a sorvadt kezű embert (3), és jót tett szombaton (4), meggyógyította a beteg embert (5). A rabbik szerint a szombatnapi gyógyítás munkának számított, ha nem közvetlen életmentésről volt szó. Jézus megszegte a szombatot, hiszen a sorvadt kezű ember nem volt életveszélyben. Jézus számára az ember áll középen, és az emberrel együtt maga a lakott föld, mint élettér. Isten, Jézusban megmutatta, hogy szereti az embert, a világot, az életet, és azt, ami elsorvadt, újra élettel akarja megtölteni: a nyugalom napja ezt az örömhírt hirdeti nekünk. Milyen döbbenet, hogy a vallásos ember annyira keményszívűvé lehet – amellyel védi a saját becsontosodott nézetét –, hogy az szinte haragot vált ki Jézusból; nem indulatot, hanem ítéletet (5).
Engedd, hogy elsorvadt tagodat, életedet, hitedet megtöltse újra élettel, üdvösséggel az Úr!