Pál személyes vallomása ez, ahol teret ad érzései áradásának, érzelemvilága feltárásának, mert abban Isten megmagyarázhatatlan szeretete sugárzik.
Pál, érzelmi kitárulkozásában a thesszalonikai gyülekezetet örömének és koronájának nevezi, mint később, élete végén, a filippi gyülekezetet (Filippi 4,1). Ez a gyülekezet a dicsősége, odaadó életének látható eredménye, gyümölcse, Isten benne munkáló kegyelmének igazolható visszajelzése. Erre a szent visszajelzésre, látható eredményre, örömre, dicsőségre a hitben szolgáló embernek is szüksége van. Ez a dicsőség az Isten dicsőségét ragyogtatja fel ebben a világban, örömre hangol másokat is, de erőt ad a további szolgálathoz. Ha az apostol ezt kimondta, mi se szégyelljük megvallani ugyanezt. Pálnak is, küzdelmei között, szüksége volt erre a visszajelzésre, miként nekünk is. Ne fukarkodjunk a bátorító visszajelzéssel mások felé! (19–20)
Pál érzelmi kitárulkozása kapcsán el kell mondanunk azt, hogy az emberi érzelem önmagában labilis és bizonytalan, de a hívő embert Isten gazdag érzelemvilággal áldja meg, amit az Ő ügyének szolgálatába állít, Lelke vezetésével. A hit, érzelmi gazdagság nélkül embertelen, törvényeskedő, emberi elvárásokra és teljesítményre alapozó tankeresztyénséggé torzulhat. Bizony, sokszor érzelmileg sivár a keresztyénségünk, kellemetlen, lelketlen, rideg, szigorú. Más esetben érzelmeinket szégyelljük, elfojtjuk, vagy pedig – ez a másik véglet – rajongva és parttalanul zúdítjuk a másikra. Lám, Pál, mint szentlelkes ember, adott helyzetben, azt áldásként fogadó emberek előtt, az érzelmeit feltárja, de ebben a kitárulkozásban krisztusi szeretet munkál, amely nem követel, nem rátelepszik a másikra, hanem áldássá lesz az, a sivárság és a ridegség pusztaságában. Csak Istentől készített körben élhetünk ezzel a lehetőséggel. De a mai Ige arra buzdít, hogy az Istentől készített alkalommal ne féljünk kimutatni az érzelmeinket, másokat is bátorítva erre; és végképp ne hagyjuk válasz nélkül mások felénk való, ilyenfajta őszinte közeledését.
Pál személyes vallomásában nemcsak Lélek által vezetett szeretet tárul fel, hanem reménység is, amellyel megnyugvásban tudomásul veszi azt, hogy amikor úgy kellett elmenekülniük az általa nagyon szeretett gyülekezetéből, Thesszalonikából, akkor ez a találkozás az első és az utolsó is volt egyben, ebben a földi világban. Hiába akartak újból és újból visszamenni Thesszalonikába, erre nem nyílt lehetőség. Itt látjuk – és ez nagyon fontos –, hogy az apostol érzelmi élete mennyire az Úr kordájában állt, hiszen vágyakozott arra, hogy személyesen lássa a thesszalonikaiakat, törekedett is erre (17); de elfogadta az Úr döntését, és bizonyossággal tudta, hogy az Úr színe előtt majd találkozni fognak. Igen, Jézus Krisztusban miénk a viszontlátás reménysége (19). Pál nem keseredett meg, nem lett depressziós, öröme végig megmaradt.
Pál személyes vallomása, kitárulkozása egy fontos tanítást is tartalmaz, miszerint nem embereket, vagy külső körülményeket okol azért, hogy ez a találkozás nem jöhetett létre. Tudja, hogy a gonosz az a nagy akadályozó, aki mindig közbe akar szólni ott, ahol Isten Lelke munkál; de soha nem a gonoszé, hanem mindig csakis az Úré a végső szó (19). Soha ne felejtsük el, hogy nem test és vér, nem emberek ellen van tusakodásunk, végképp nem külső körülmények ellen, hanem az Isten ellensége ellen (Efezus 6,11). Rudolf Bohren, „Predigtlehre” című műve többek között ezt az apostoli tanítást eleveníti fel számunkra: „Isten országa még nincs itt, ezért az igehirdetés és a lelkigondozás harcot jelent; nem az emberekkel, nem a helyzetekkel, hanem a Sátán birodalmával. Jézus nagypénteki és húsvéti győzelmét érvényesíteni kell a mindig újraéledő ellenséggel szemben. Nekünk nem emberek ellen kell harcolnunk, bármit élünk is meg. Ellenségünk nem a valamilyen mértékben befolyásolt ember, vagy a körülmények. Ha ezt tudjuk, valamint Jézus Krisztus győzelmébe vetett bizonyosságunkat újra és újra elkérjük, akkor soha nem fogunk megkeseredni.”