Ez a „jaj” szíven üt. Nagy baj, ha nem üt szíven bennünket!
Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha tudjuk, hogy Márk a „legenyhébben” fogalmazta meg ezt a jelenetet, mintegy intő, „hitoktatói” céllal, amelyben nem is nevezi meg Júdást, mint Máté és János, így csak a 43. versben derül ki, hogy róla van szó. Márk nem mentegeti Júdást, de nem is határolja el őt olyan élesen a többiektől, mint más evangélisták tették ezt (János 3,18); így nem olvasunk Júdás teremből való távozásáról sem (János 13,30).
Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha Márk a „tizenkettőt” emeli ki (17), akik mindnyájan méltatatlanok voltak, hiszen Péter is megtagadta (14,71), majd mindnyájan megbotránkoztak az Úrban (14,27). Márk eggyé teszi a tanítványokat a Jézus iránti értetlenségben és hitetlenségben, mint akik mindnyájan kegyelemre szorulnak! De még Márk is kiemeli, hogy egyvalaki a tizenkettő közül konkrétan, látványosan, tetten érhetően, pénzért elárulta az Urat! (18) Jaj! (21) Ments meg, Uram, minket!
Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha azt az erkölcsi üzenetet is levonhatjuk a történetből, hogy Márk írása szerint a tanítványok nem háborodnak fel, hanem szomorkodnak; elsősorban nem megítélik az árulót, hanem magukba nézve, önvizsgálatot tartanak, ki-ki magáról feltételezve az árulás lehetőségét: „Csak nem én vagyok az!” (19) Mégis, aki Jézussal együtt mártogat a közös tálba, az ott elhelyezett fűszeres mártásba, annak „jaj” (18). Hiszen a páskavacsora, mint családi ünnep, rendben történt, ahol először mindig a családfő márthatott a tálba. Jaj annak, aki az egyetlen „Főt” semmibe veszi, megtagadja, az ősbűnhöz hasonlóan magát az Úrral egyenlővé teszi. Ments meg, Uram, minket!
Egy bölcsész professzorral közösen írunk egy un. beszélgetőkönyvet, amelyben neves szerzők, alkotók műveiről beszélgetünk. Legutóbb egy neves költőnő őszinte, megható, ugyanakkor megdöbbentő verse került elénk, amelyben az emberi szenvedést, az egyes ember életének számos lehetetlen helyzetét, megoldatlanságát, testi-lelki kínját tárta elénk, a költemény végén mintegy kérdezve és számonkérve az Istent. Az emberlét valóságának ihletett leírására dobbant is a szívem, de mindenkori könyörgésem tárgyát fogalmaztam meg ebben a beszélgetésben: az Úr kegyelme őrizzen meg minden helyzetben attól, hogy Őt ne dicsérjem, ne tiszteljem, bármikor, bármiért is kérdőre vonjam! A világ tengelye mozdul ki a helyéről, minden rend megbomlik, minden menthetetlenné lesz, ha Őt megtagadjuk, eláruljuk (21); Őt, aki mindenkor az egy, a szent, az örök, az igaz, akié a tisztelet, a dicsőség és a hálaadás; aki megváltó szeretetének közösségébe von bennünket, hogy el ne vesszünk! (22–25) Ments meg, Uram, minket!