Isten törvénye mindenben a „rendet” szolgálja, egy olyan világban, ahol „szétszórt” életünk minden rezdülése a „káosz” felé sodor bennünket. Isten megváltó szeretetének jele, hogy Isten Igéje már népe életének korai szakaszában, a váratlan és egészen különös esetekre is ad útmutatást. Azóta sokat változott a világ, de Isten Igéjének természete ma is ez: megváltó, szent rendet teremt Isten szava, életünk minden mozzanatában. Ez a rend azonban Jézus Krisztusban már nem a „törvény” szolgai cselekvéséből, hanem a Szentlélek által vezérelt szabadságból fakad: de mindenképpen annak cselekvését jelenti, amit helyesnek tart az Úr (Máté 7,21); Isten bűnbocsátó kegyelme ugyanis nem olcsó kegyelem (9).
Isten Igéje, adott helyzetekben nyitott szeretettel tanácsot adva (10–14), máskor egyértelmű kijelentést szólva (15–17), valamikor pedig radikálisan nyúl bele emberi élethelyzetekbe (18–21), az életet és a hitet szolgáló rend és fegyelem biztosítása érdekében.
Az akasztott ember eltemetése számunkra újszövetségi prófécia (22–23). A szándékosan gyilkossá lett ember akasztással történt kivégzése egy árnyalt teológiai kérdés. Ki kell irtani a gonoszt (21), hogy az életet szolgálhassuk. De, hol van az a határ, ahol kimondhatjuk, hogy a „Ne ölj!” parancsolat éppen azáltal tölthető be, hogy kiiktatjuk a társadalomból azokat, akiket zsigeri indulataik hajtanak, ezért ölnek és bizonnyal a továbbiakban is ölni fognak. Miközben ne felejtsük el, hogy soha nem tudjuk, mit él át a halálraítélt a halál pillanatában: adatik-e neki mégis bűnbánat, felülről való megtérés. Döbbenetes kijelentés: átkozott az akasztott ember és átkozott az a föld, ahol kivégezték, ezért még aznap el kell temetni, hogy senki ne legyen tisztátalanná miatta.
Jézus Krisztus keresztre feszítése is „akasztásnak” számított. Ő átokká lett érettünk, hogy még „az akasztottak” számára is legyen bocsánat, ha adatik a bűnbánat (Galata 3,13). Jézus Krisztusban nem az átoké a végső szó, azok számára, akik Őhozzá tartoznak.
Milyen komolyan vette Isten népe a vétket, és milyen fontosnak tartotta a bocsánatot, a vétekből való megtisztulást; még akkor is, ha adott esetben éppen nem tudták, hogy ki követte el azt az erőszakos cselekményt (1–8). Az Úr indította őket erre a bűnlátásra, és törvényében ehhez biztos utat mutatott. A modern generáció legnagyobb nyomorúsága, hogy szerinte az ember nem „bűnös”, tehát nincs szükség bűnbánatra, bűnbocsánatra; ezért mindent szabad. Pedig értelmezhetetlen az a gondolat, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg a másikét nem korlátozom; hiszen az én szabadságomnak mindig vannak áldozatai, akiket a saját szabadságommal a „magamévá tettem” (14); vagyis akiket megbántottam, megaláztam, kikészítettem, lefárasztottam, korlátoztam, „szögekkel fixáltam”, megöltem…