Jézus tanítást ad itt a hitről. A hit Istené, pontosan ez a szerkezet szerepel az eredetiben, vagyis a hit azért Istené, mert Ő adja a hitet, a hit Őrá támaszkodik, Őbelőle él; ilyen értelemben istenhit. A hitről Jézus azt mondja, hogy az részesedést jelent Isten hatalmában, akinél minden lehetséges (10,27), ezért képes arra, ami emberileg lehetetlen (22).
Jézus feltétlen isteni igénnyel szól. Jézus nem ismeri a kicsinyhitűséget. Márk ezt radikálisan hangsúlyozza az egész evangéliumban. A hit lényege éppen az, hogy feltétlenül számol Isten hatalmával, és részesül is abban; azaz nem kételkedik abban az értelemben, hogy ingadozna Isten hatalmas cselekvése és bármiféle emberi lehetőség között. Isten pedig mindent jól tesz, és a javunkra cselekszik. A hegy elmozdítása csak példa, kép; a hegyek jól vannak ott, ahová azokat az Isten teremtette. A hegyek elmozdításánál nagyobbat cselekszik az Úr hatalma, hit által, velünk (23).
A hit legfőbb megnyilatkozása az imádság. Ebből látszik, hogy a hit soha nem emberi teljesítmény, hanem mindig teljes odafordulás az Istenhez, belekapaszkodás az Ő hatalmába. Isten meghallgatta kérésünket. Isten, még mielőtt szólnánk, már döntött felőlünk, és az Ő tökéletes akaratához igazodva, javunkra fordítja kéréseinket (24).
Aki pedig hisz, imádkozik, annak rendeződnek az emberi kapcsolatai. Ez a három összetartozik. Isten bocsánata nem függvénye a mi megbocsátásunknak, sőt megelőzi azt, de aki bűnbocsánatot nyert, az megbocsát, csakis a békességre törekszik. A hívő embernek rendben vannak az emberi kapcsolatai. Akár olyan értelemben is, hogy akikkel nem lehet „halálos” konfliktusok nélkül élni, azokat igyekszik elkerülni, éppen azért, hogy megbocsáthasson nekik is, és imádkozhasson érettünk. Azért is imádkozhatunk, hogy az Isten hatalma szabadítson meg bennünket azoktól az emberektől, akikkel nem tudunk építő békében élni; vagy, ha nem tudjuk őket elkerülni, akkor Ő adjon erőt, bölcsességet, hogy megtaláljuk hozzájuk a „kulcsot”. (25–26)