Halottak napjára készültünk. A temetőben egy csésze teával a kezemben számomra ismeretlen emberek sírjai között ültem. Én csak egy kis társaság voltam munka közben a sok elmúlt emlék között. Az én rokonaim az országhatáron túl nyugosznak. Egyszerre érzek hálát és honvágyat emiatt. Akikkel jöttem, még mind élnek. Akiket hátrahagytunk, a gyökereinknél pihennek. Ha az ember messze kerül a szülőföldjétől, bármennyi idő is telik el, nem tud úgy eltávolodni, hogy ne hagyjon nyomot benne a föld, amiből vétetett. Ahogy esteledett, egyre több ember szállingózott a sírok között. Egy régi ismerőssel beszélgettünk a sírok állapotáról, hogy melyik dőlt meg, hol kopott le a név és hogy már többen vannak a temetőben, mint ahányan élnek a faluban. Egyszer csak szóba került a sírhelyek megváltása. Azt mondta: „Itt 25 év a megváltás.”
Először nevettem. Hiszen tudtam, mire gondol: a sírhely megváltása 25 évre szól, ennyi időre lehet kifizetni a helyet. Mégis, ahogy a mondat visszhangzott a fejemben, valami megütött benne. „Itt 25 év a megváltás.” Milyen távol van ez attól a szótól, amit a hitünkben használunk. Milyen messze esik attól a megváltástól, amelyről az evangélium beszél. Ennyi lenne? 25 évre kifizethető valami, ami a földi élet végével kapcsolatos? Ahogy ott álltam a sírok között, rádöbbentem, milyen emberi ez a fajta megváltás. Egyszer csak lejárhat. Ha nem figyelünk, az utódok elfelejtik, elveszik és másnak adják. És talán pont ez tükrözi a mi mindennapi gondolkodásunkat is, hogy a dolgokat meg kell tartani, meg kell fizetni, újra és újra meg kell dolgozni értük.
25 év úgy röppen el, mint egyetlen sóhaj. Az ember ekkor még erősnek, élettel telinek érzi magát. Még azt is gondolja talán, hogy az egész világot meg tudná váltani. Majd sóhajt még egyet és már az ötvenediket kongatják. Ekkor már óvatosabban számol, nem mer már nagyot álmodni, örül, ha esténként békésen, egészségben hajthatja le a fejét. Már jól tudja, mit jelent mindenért megfizetni. Majd újra sóhajt és talán még lélegzik és betölthette a 75. évét. Ekkor már az üres zsebeiben kutat. Minden szertefoszlott. Az erő, elméjének tisztasága, hajszálai és az akarat is. Már nem kell nagyot dobbantani. Felesleges. Gazdagsága az a bölcsesség, mely felismerte: a világot nem tudja, de nem is neki kell megváltania. Már elvégeztetett. Ebből születik a reménység. Nem abból, hogy minden rendben lesz, hanem abból, hogy Isten nem engedi, hogy a halálé legyen az utolsó szó. A krisztusi megváltás egészen más természetű. Ott nincs elévülés, nincs újabb díjfizetés, nincs „meghosszabbítási lehetőség”. Ott nincs az ember kezében semmi, amivel megválthatná saját sírját. Mert ott már minden megtörtént egyszer s mindenkorra. A kereszt nem ideiglenes szerződés, hanem örök pecsét. Nem földi hivatalban iktatták, hanem az Isten szívében.
A keresztény reménység nem tagadja a halált. Nem próbálja eltakarni a sírköveket virágokkal, mintha azok nem lennének. A halál kapu, nem fal. A temető nem végállomás, hanem átmeneti megálló Isten megváltó tervében. Amikor Jézus Krisztus meghalt és feltámadt, akkor a halál időtartama megszűnt. Többé nem 25 évre szól a megváltás, hanem az örökkévalóságra. Ez a reménység nem emberi számítás, nem vallási optimizmus, hanem valóság, amely a kereszten vált láthatóvá.
Minden sír egy történetet mesél el. Egy életet, ami véget ért, de közben ott van a sok virág, a gyertyák fénye, a szeretet jelei. Az emberek nem adják fel a reményt, mert a szeretet, ami összeköt, nem tűnhet el a földbe. Ha azt kérdezed, mi Isten akarata, akkor a válasz az élet. Nem elvenni jön! De örök életet adni.