A bétsaidai vak meggyógyítása egy kérdéssel kezdődik: „Látsz-e valamit?” (23) Ez a kérdés kapcsolódik az előző szakaszhoz, amikor Jézus, a négyezer ember megvendégelése után meginti a tanítványokat: „Szemetek van, mégsem láttok…” (8,18) Nagy kérdés tehát, hogy ha látunk is a testi szemeinkkel, mit látunk valójában, hogyan értelmezzük (8,21), miként éljük meg mindazt, ami velünk és körülöttünk történik; látjuk-e közben az Urat, látjuk-e Jézusban az Isten Fiát?
Egy vakot vittek Jézushoz, kérték, hogy érintse meg, gyógyítsa meg a vak embert, ahogy más betegeket is meggyógyított már (22). Jézus másként gyógyítja meg ezt a vakot, mint a többieket: most csak megérinti, nem mond Igét, nem azonnal történik a gyógyítás, hanem folyamatosan, és a gyógyítás ideje alatt Jézus kivezeti őt a közösségből, hogy csak magukban legyenek ketten. Jézus tehát mindenkivel másként cselekszik, és nem pont úgy segít, gyógyít engem, ahogy azt másokkal tette. Egy személyes bizonyságtétel hitet ébreszt, de soha nem lehet, az én életemre is, Istentől elvárható személyes gyógymód az, amiként Ő másokkal cselekedett.
Jézus megfogta a vak ember kezét, aki bizalommal utána ment, még nem tudva, hogy hova mennek (23). Ezután négyszemközt, Jézus a korabeli orvoslás menete szerint, amely számunkra már szokatlan, nyálával megérintette a vak beteg szemét. Ez volt a korabeli orvoslás menete, Jézus beállt közéjük a sorba. Nem kiállt a sorból, hanem beállt a sorba. Igent mondott arra a kultúrára, amelybe érkezett, és amely hiedelemmel azt gondolta, hogy a nyálban gyógyító erő van. Jézus nem lerombolta ezt a hiedelmet, hanem felhasználta. Jézus minden nyilvánosság nélkül tette fel a kérdést a beteg felé: „Látsz-e valamit?” Csak így, amikor Isten megállít bennünket, és kiszakít bennünket a mindennapi menetből, akkor tudunk igazából, az Ő színe előtt, belegondolni ennek a kérdésnek fontosságára: mit látunk, mit élünk meg az életünkből, annak mennyei dimenzióiból?
Először a vak még homályosan látott, úgy látta az embereket, mintha fák volnának, amelyek járkálnak. A mi testi látásunk is gyakran ilyen, az embereket egy darab élő fának látjuk, így tekintünk egymásra, így kezeljük egymást a hétköznapok rutinjában (24). Ezután Jézus ismét rátette a kezét a beteg szemére, és ekkor gyógyult meg teljesen a beteg ember. Jézus nemcsak a gyógyítás személyes módját határozza meg, isteni hatalma által, hanem a gyógyítás idejét is. Van, aki nem tapasztalja meg azonnal a gyógyulást. Nekünk minden azonnal kell. Isten is azonnal segítsen, ha nekünk arra szükségünk van. Aztán majd megyünk mi tovább a magunk útján. Itt a gyógyulás egy folyamat: alkalomról-alkalomra, napról-napra, újra és újra, a megszentelődés útját járva egyre tisztábban látunk, mert egyre tisztábban látjuk csak Jézus Krisztust egyedül, és mindent Őrá tekintve látunk ezután (Máté 17,8). Ez a folyamatos gyógyulás azt jelenti, hogy a teljes gyógyulás és tisztánlátás a színről-színre látásban adatik nekünk, az Úrnál (1Korinthus 13,12).
Jézus a meggyógyított embert hazaküldte a családjához, de úgy, hogy még a faluba se menjen be, azaz csak a családjával együtt örüljön tisztánlátásának, és családjának tegyen bizonyságot erről. A szélesebb körű bizonyságtételnek majd Jézus feltámadása után jön el az ideje. De ma is először a családunknál kell kezdenünk, bizonyságot tenni, imádkozni értük, a tisztánlátásért, Jézus Krisztusban (26).