Mózes elvégezte küldetését: nem tökéletesen, de maradéktalanul és hűségesen (10–12). Mózes is gyarló ember volt. Mégis őt választotta ki az Úr arra a nagy feladatra, hogy népét Egyiptomból az Ígéret Földjéig vezesse, Isten ígérete szerint: a szolgaságból a mennyei szabadságra (4). Csodálkozzunk rá: minket is felhasznál az Úr, szabadító cselekvésében, és minden gyarlóságunk ellenére, méltóvá formál bennünket erre a szent feladatra!
Isten, Mózesen keresztül, népének adta azt a földet, amit Mózes, idős kora ellenére is, életerővel és tökéletes látásával megtekinthetett (7). A zsidó jogrendben egy föld megtekintése egyben annak birtokbavételét is jelentette. Mózes életereje hitből fakadó erő volt. Micsoda ajándék: egy küzdelmes élet végén, idősen is életkedv és életerő áradhat a hit emberéből, testi gyengesége ellenére is, nem pedig megkeseredettség. Mózes látása a hit látása volt, és a hit látása tökéletes látás, mert birtokolja azt is, ami „itt” még nem a miénk.
Mózes megnyugodva, a dicsőséget Istennek tulajdonítva mehetett el ebből a világból (5), hiszen a rá bízott feladat maradéktalan teljesítését itt sem Mózes ereje (4Mózes 20,10), hanem Isten ígérete és kiválasztó kegyelme garantálta. A ránk bízott feladat „itt” soha nem lesz – testi szemekkel szemlélve – maradéktalanul kész, de megnyugodhatunk, mert küldő Urunk kipótolja azt, ami „itt” félig maradt és töredékesen. Mózes sírjának helye ismeretlen, mert egyetlen itteni „hős” sem lehet kultusz tárgya. A dicsőség, mindenért, Istené (6).
Mózes elvégezte küldetését: nem tökéletesen, de maradéktalanul és hűségesen. Az „itteni” Ígéret Földjére azonban ő már nem mehetett be (10–12). Ez a történet megtanít bennünket arra, hogy amit a hívő ember kaphat, többnyire az sem kerülhet azonnal és „itt”, ebben a világban, a birtokába. Valóban nagy örökség vár ránk, de ezek érdemi része csak az eljövendő világban lehet a miénk. Téved és csalódik az a keresztyén ember, aki a teljes örökséget „itt” és most akarja magáénak tudni, noha Isten Igéje világosan kimondja, hogy a szeplőtelen és hervadhatatlan örökség a mennyben van fenntartva számunkra (1Péter 1,4). Már most hittel nézhetünk körül, noha a lábunk „itt”, e testben élve, még a folyó innenső partján marad. A hitben szemlélődő, fakadó reménység azonban látja, tudja (2Timóteus 1,11): „Több az élet!” (Lukács 12,23)