Egy vak koldus, aki korábban már hallott Jézus könyörülő szeretetéről, nem szégyellt kiáltani Jézushoz. Bartimeust ekkor már nem érdekelte a nyilvánosság, a jerikói városkapu forgalma, sem az emberek véleménye, abbahagyta a „viselkedést”, és felfedte, mennyire fáj a nyomorúsága, a tehetetlensége (46–47).
Nagy dolog, hogy valaki a hitére hivatkozva csendesen hordozza a baját; ez fontos is. De vannak olyan rendkívüli helyzetek, amikor a hitre hivatkozva „hőst” játszani, maga a hitetlenség. A hívő embert megtartja a hite (52), mert a hit ott kezdődik, amikor az ember szemet nyit a saját nyomorúságára, a betegségére, a törékeny, halandó életére, amely összetöri minden elbizakodottságát, és elkezd félni, az Úr előtt (Róma 11,20); kiáltva, könyörögve az egyetlen segítségért. Bartimeust senki nem tarthatta vissza, hogy kiáltson, az Úrtól készített alkalommal. Kiáltott az, aki eddig csendesen hordozta a nyomorúságát. A fegyelmezett hívő életünk próbája: amikor a kiáltás alkalmát készíti el az Úr, merünk-e kiáltani? (48)
Jézus biztatja a vak koldust ebben a kiáltásban: Bízzál! Kelj fel! Hívlak téged! (49) Csak ez számít. Az Úr meghallja az Őhozzá könyörgő kiáltást: biztat, felemel, hív magához. A hit ez, az Úr támasztja bennünk. Sokféleképpen emelhet fel, és hívhat magához minket, a mi Urunk; de mindegyikből megtartott élet támad, ha Ő hív! Ha Ő hív, mindent eldobva, örömmel megyünk, akárcsak Bartimeus (50).
Igen, ezt mondjuk, ezt akarjuk mondani. Ezért könyörgünk, ha majd innen menni kell, így mehessünk el az Úrhoz. De ez mégis milyen nehéz! A vak ember is azt kéri, hogy lásson, hogy még „itt” élhessen boldogabb, egészségesebb életet; de már úgy, hogy „itteni” életében is az Urat követi (51–52).