Megéled

50 Forint és a lélektani határ

Az autóban gyülekezik pár palack, ahogy a konyhában, de még a teraszon is. Van, aki a kollégiumi szekrényében raktározza, és van, aki még a kukából is kiszedi. Bár nem gondoltuk volna, ezt is megértük. Felértékelődött a flakon. Hogy aztán mennyi végzi a visszaváltóban, még nem lehet tudni, de sokunk tapasztalata, hogy ha akarnánk sem tudjuk visszaváltani, mert épp elromlott a gép. Vagy annyian állnak sorban hatalmas csomagokkal, hogy végül feladják a várakozást. Se idő, se türelem rá. Egyesével visszavinni meg nem jelent akkora tételt, ami megérné. A kényelem megint csak győzött mindenek felett. Majd legközelebb. Lesz legközelebb?

Van, akinél igen. Sikerült olyan árat belőni, ami sokaknál már megüti azt a lélektani mércét, amiért veszik a fáradtságot és gyűjtögetnek, majd visszaváltanak. Van olyan azonban, aki nem szórakozik ilyen filléres apróságokkal. Nyilván, ahol nem kell számolni az aprókat, de a nagyobbakat sem, könnyebb elengedni 50 Forintot. Akik szűkös pénztárcával mérjük a mindennapokat, jobban megbecsüljük ezeket. Habár biztosan volna olyan összeg, amire az alacsonyabb jövedelmű réteg is úgy legyintene, mint ahogy erre az ötvenesre teszik jó néhányan. A profit szempontjából zseniális ötlet volt ezt így bevezetni. A kereslet nem esett vissza, és van, akinek extra profitot is termel az „álkörnyezettudatosság”. Aki pedig büntetésként éli meg ezt az összeget, dacból sem viszi vissza a palackot. Hány bőrt lehet lehúzni az emberről?

Minden bizonnyal drasztikusan visszaesne a fogyasztás, ha a palack legalább annyiba kerülne, mint amit tartalmaz. Azért az összegért már nem sokan vennék meg. De olyan ez, mint a mese a kismalacról és a farkasról. Először csak a kislábujját könyörgi be, majd egyre többet követel, míg végül felfal. Nincs az a milliószor 50 Forint, ami megmentene bennünket a széthagyott palackoktól! Sajnos. Mint mindent, ezt is megszokjuk és a rendszer természetes részévé tesszük, akár csak a háborúkat, aszályt és migrációt és még sorolhatnánk. Egy idő után olyannyira nem üti meg az ingerküszöbünket, hogy meg sem halljuk.

De ugye érzékelitek ti is, hogy egyre inkább emelkedik az ingerküszöbünk? Bírnod kell, sőt akarnod kell! Bármit és mindent. Elvárás a tökéletesség és szégyen, ha az ember sérülékeny és törékeny. „Nem bírod a brutalitást, a horrort, a terhet? Hát milyen ember vagy? Jézus is cipelte a maga keresztjét! A gyereked nem bírja, ha csúfolják az iskolában és nyilvánosan megalázzák? Hát milyen nyámnyila tejberizs az ilyen?” Elképesztő ez a fajta értéktorzulás!

Vajon hány olyan szituációba megyünk bele életünk során, ahol a kellemetlenség nem éri el azt a lélektani határt, amitől rögtön nemet mondanánk az egészre úgy ahogy van?

Hány olyan kapcsolatunk van, amiben úgy érezzük, apránként elhasználnak bennünket, a jóindulatunkat, visszaélnek az erőforrásainkkal, de kilépni még mindig nagyobb anyagi veszteséget jelent, mint benne maradni? Szomorú, hogy mennyire messze vezet ez a kép és mennyire prostituálja az embert, akit tárgyiasítva oda is el lehet vezetni, ahova nem akarja.

Pedig, ha valahogy szabadulni szeretnénk, a mi történetünk is ott kezdődik, mint Mózesé, amikor azt mondja neki Isten: „Oldd le a saruidat, mert szent az a hely ahol állsz!” Aztán indul a szabadulás fájdalmas útja, pont mint a születésé. De végül élet lesz belőle.

A szerző

Írások

Kislánykènt a járdán sètálva gyakran ütköztem neki lámpaoszlopnak, annyira el voltam foglalva a világ működèsènek megèrtèsèvel. Kerestem a Teremtőt, a cèlt ès az èrtelmet minden mozdulatban. Ma már óvatosabban közlekedem, de a cèl mèg mindig ugyanaz. Haladni az Ő kegyelmèről a teljesség felè úgy, hogy lelkèszkènt egyre inkább èrzem a felelőssègèt szavaimnak ès tetteimnek.