Az úgy volt nálunk, hogy a család minden este együtt vacsorázott. Ha csak zsíros kenyér volt egy kis hagymával, teával, akkor is ugyanúgy asztalt terítettünk, majd mielőtt nekiláttunk volna az evésnek, apánk elmondta az áldást. Azután is az asztalnál maradtunk, miután ki-ki jóllakott: beszélgettünk vagy hallgattuk, ha volt valami történet. Általában apánk beszélt. Sokat mesélt azokról az időkről, amikor még birtokaik voltak, erdőjük, modern gazdasági gépeik, lovaik és ott voltak az első autótulajdonosok között. Néha egészen belefeledkezett az emlékekbe és olyankor a szomorúságáról is megfeledkezett egy-egy percre, de aztán mindig megjelentek az emlékek sötétebb árnyai: a megszállás, a téeszesítés, az éjszakai bőrkabátos látogatók, azután ’56, amikor lovaskocsival siettek a tizenhét éves forradalmárért az aggódó szülők, hogy a fülénél fogva hazavezessék. Mert amúgy is eleget járt rájuk a rúd. De azt még látta, ahogyan leesett a vörös csillag a földre és darabokra tört. Arról már csak hallott, amikor épp sorkatona volt, hogy az apja nem bírta tovább az éjszakai vegzálásokat és egyszer inkább tovább aludt, úgy örökre. – Valami furcsa kettősség lengte át a gyerekkoromat: az iskolában hallgattam az ellenforradalom szégyenletes bűneiről, otthon, a vacsoraasztalnál pedig néztem apám szemében a remegő könnycseppeket, amikor arról a napról beszélt. Mindenesetre megtanultam, hogy önmagam legyek. Hogy a saját utamat a saját lépéseim alakítják ki. Megtanultam, hogy a hősöknek, a mártíroknak egyedül a szívünkben állíthatunk méltó emlékhelyet azzal, ha engedjük magunkban tovább élni a szellemiségüket. Akik ’56-ban harcoltak, bátrak voltak a maguk idejében. Bátrak abban a helyzetben, amiben magukra hagyta őket a világ. Ha tehetnék, ma talán azt kérdeznék tőlünk, hogy bátrak vagyunk-e? Hogy ki merjük-e mondani azt, ami igazságként dobog a verőereinkben vagy hallgatunk, megalkuszunk és csak sodródunk az árral? – Engem legalábbis ezek a kérdések találtak meg az emlékezés gyertyafényében.
