A törvényben Isten akarata mutatkozik meg, amely Isten népét megtartja, megőrzi a veszélyes, tévelygő világban. Isten törvénye az Ő szabadító, kegyelmes közelségének bizonyságát ajándékozza Isten népének (7). Ezért Isten törvénye mindig Isten kegyelméből, népét kiválasztó, elhívó, megszabadító, megtartó irgalmából fakad. Az evangéliumból következik a törvény. Isten Igéje evangélium és törvény egyszerre.
Ezért Isten szabadításából következik az Istennek tetsző élet, amely bölcs és értelmes élet, azaz kiteljesedett élet (6). Életünknek egyedül a szabadító Isten adhat értelmet, aki – Jézus Krisztus által – az örökkévalóság távlataiba helyezte mulandó létünk minden percét, és megtisztító, újjászülő kegyelmével hordozza, vezeti botladozó életünket a megérkezésig. Az élő Istenbe vetett hit nélkül nincs bölcs és értelmes élet, hiszen hit nélkül nem a valós távlatokat látjuk. Hit nélkül valójában egy sötét cellában gubbasztva élünk, még akkor is, ha telerepkedhetjük a világot, és mindenki mondhatja a magáét… Vannak értelmes, tehetséges, zseniális emberek, de hit nélkül az értelem, a tehetség és a zsenialitás is gyarló, öncélú, „cellai” szempontok szolgálatában áll, nem pedig az isteni, üdvözítő értelem szolgálatában.
Tehát csak az Isten megtartó kegyelmében részesült ember tudja megtartani, cselekedni és emlékezve, emlékeztetve továbbadni az Isten törvényét (1–2). Jézus Krisztus óta tudjuk, hogy a törvény lényege: Szeretni az Urat, és szeretni felebarátunkat, mint magunkat (Lukács 10,27), hiszen Isten mindeneknek előtte, megváltó szeretettel szeretett bennünket. Jézus Krisztusra tekintve tudjuk, hogy az isteni törvény lényege, szíve: az éltető szeretet. Ezért azt is tudjuk, hogy az Isten törvényéhez semmit sem szabad hozzáadni, és abból semmit sem szabad elvenni (2). Nem szószerinti értelemben, hanem arra nézve nem szabad hozzáadni és elvenni az isteni törvényből, ami az Isten, a másik ember és önmagunk szeretetét csorbítaná. Minden emberi nyomorúság abból fakad, hogy csakis önmagunk felé billen el ez a mérleg.
Isten törvénye – amely parancsolat, döntés, rendelkezés, intés egyszerre (Zsoltárok 19,8–12) – ebben a világban szintén a szabadító Isten szeretetére utal, mert egyedül az Isten törvénye, rendje, intése, korlátja tarthat meg bennünket az úton, hogy bele ne szédüljünk az ítélet kárt vallott mélységeibe. Nagy örömhír annak belátása, hogy amire az Isten nemet mondott, azáltal Ő nem elvesz tőlünk valamit, hanem éppen megóv, megőriz, megtart, meggazdagít, üdvözít. Így lesz a törvény is evangéliummá.