Milyen megrendítő, őszinte és pontos lelet ez arról a helyzetről, ahová jutott az emberi élet az Úr nélkül, az Ő üdvözítő rendje nélkül. Ha nem tartjuk meg az Úr parancsait, akkor életünk megreked, kárt vall (58). Az egész világ, benne minden ember, kimondva és kimondatlan is, megváltás után kiált, nyög és sóhajtozik (Róma 8,22), mert nem tudjuk maradéktalanul az Urat követni, mert folyton elhajlunk, mert amíg e testben élünk, távol élünk az Úrtól (2Korinthus 5,6), és ez igen rossz nekünk.
Nézzük csak, mit ír a mai igeszakasz erről a rosszról, életünk „hasadtságáról”! Nincs egy talpalatnyi nyugtunk, valamiért mindig retteg a szívünk, szomorú a szemünk és csügged a lelkünk. Egy váratlan fordulat során azonnal rádöbbenünk, hogy hajszálon függ az életünk, és vannak olyan mélypontjaink, amikor riadtságunkban nem látjuk a jövőt, a holnapot, még életben maradásunk reménységét sem, kétségek között vergődve. Nappal küzdünk, elfáradunk, és várjuk az estét; éjszaka pedig gyakran nem jön álom a szemünkre és a reggel után sóvárgunk. Látjuk mások életének tragédiáit és ez bennünket is rettegéssel tölt el (65–67). Persze tudunk viselkedni – ha tudunk – és ez nagy dolog, Isten ajándéka, de belül mégis ott zakatolnak bennünk a fenti érzések, főleg a nehéz időszakokban. Ki ne ismerne magára e leírás valamelyik tagmondatában?
A legrettenetesebb azonban az, amikor olvassuk, hogy az Úr visszaviszi engedetlen és hitehagyott népét Egyiptomba, a szolgaság házába, oda, ahonnan kiszabadította őket (68). Nincs más esélyünk, mint leborulni, és Jézus Krisztusra tekinteni, a mi Megváltó Urunkra, akiben világos kijelentést kaptunk arra nézve, hogy Isten határtalan és megváltó szeretettel szeret bennünket, megtart, nem engedi el kezünket, hanem isteni hatalmával megtérést, új életet ajándékoz nekünk, miközben enyhülést, békességet nyújt abban a helyzetben, amiben éppen vagyunk. Urunk hűsége kimunkálja bennünk az engedelmes, egyre inkább tisztuló életet is. Akit megváltott az Úr, az reménytelenül is reménységgel hisz, mint Ábrahám (Róma 4,18); emberként vergődve is bizonyossággal…