Istennek tetsző módon élni, ebben előbbre jutni, ez a megszentelődés, amellyel kapcsolatban fontos az intés (1), de amelyben nem az intés, nem a megszabott rendelkezések, hanem az Isten Szentlelke vezet bennünket (8). Az intés figyelmeztet; a nem szeretetből kimondott intés pedig inkább megszégyenít, sőt indulatot és ellenállást is kiválthat. Isten Lelke azonban erőt és örömöt ad a megszentelődés útján.
Ez a hívő ember boldog tapasztalata egyben, mert ahogy haladunk a hit útján, miközben telnek az évek, olyan jó megélni, hogy egyre inkább megerősödik bennünk a bizonyosság és lenyugszik, leülepszik, feltisztul az életünk, fokozatosan csak az evangéliumi lényeg számít, a hit, a remény és a szeretet, a Jézus Krisztusban elnyert üdvösség öröme, valamint az ebből fakadó hűséges szolgálat. Ennek tapasztalata üdvbizonyosság és a legnagyobb boldogság is egyben, miközben szeretteinkért, és a ránk bízottakért közbenjáró könyörgést mondunk, hogy ők is megtapasztalhassák ezt a csodát.
Pál konkrétan megnevez két területet, amelyektől Isten minket óvó akarata szerint tartózkodnunk kell: a paráznaság, annak minden változatát ideértve; valamint a másokat megbántó, önző túlkapások sora, amelyben becsapjuk testvéreinket, embertársainkat (3–6). Mi azonban elsősorban nem azért tartózkodhatunk ezektől, mert miattuk megítél majd az Úr (6), hanem mert Isten Lelke vezet, megőriz, megtart a tiszta és egyre tisztuló életben, korábbi bűneinket megvallva, az Ő kegyelmébe bizonyosan belekapaszkodva. Hiszen az Úr a tiszta életre hívott el bennünket, abban megőriz, és nem engedi, hogy megszégyenítsük nevét. Ő az események Ura is, nem enged bemenni olyan ajtón, amin nem szabad! (7–8)
Áldott legyen ezért az egyre inkább kiteljesedő életért az Úr, amely Jézus Krisztusban már most a miénk, és „odaát” maradéktalanul beteljesedik!