Jeruzsálem városa Isten mindenkori népét is megjeleníti. A próféta lázadónak, beszennyezettnek, erőszakosnak látja ezt a várost, amely mindezidáig nem fogadta meg az isteni intést, és soha nem bízott igazán az Úrban (1–2). A város vezérei, bírái, prófétái és papjai hitványak, ordító oroszlánokhoz és pusztai farkasokhoz hasonlók. A papok legnagyobb bűne, hogy önkényesen magyarázzák Isten szavát (3–4). Isten városát álnok emberek lakják, akik nem tudnak szégyenkezni, képtelenek bűnbánatra jutni (5). Isten népe vagyunk, az Úr nevét emlegetjük, az Ő Igéjét a szánkra vesszük, arra hivatkozunk. De bízunk mi igazán az Úrban? Hiszen képtelenek vagyunk belátni és megvallani bűneinket, ehelyett ordító oroszlánként harcolunk a magunk igazáért, önkényesen Igékre hivatkozva…
Isten a népére ijesztett már, más népeken láttatva a büntetés súlyát, annak rettenetét, amikor minden romba dől (6); de Isten népe, Isten városa nem tért meg, sőt egyre gonoszabbá lett (7). Pedig Isten irgalmazni akar népén. Később Jézus is sírt Jeruzsálem felett, mert annyiszor össze akarta gyűjteni Isten városát, mint kotlós a kiscsibéit, de ők ellent álltak (Máté 23,37). Márpedig az Úr nélkül kő kövön nem marad; ha nincs megtérés, annak csak a nagy összeomlás lehet a vége. A világ nem tanul a jelekből, de Isten népe sem lesz jobbá? Nem az a megtért ember, aki ezt bizonyságtételekben meghatóan, újból és újból elénk tárja; nem is az a megtért, aki folyton Igéket citál és azzal igazol mindent, hanem az a megtért ember, aki belátja végre a maga nyomorúságát, és akit az Úr hatalma megszabadított ordító, pusztító oroszlán természetétől (3–4).
Isten hamarosan előlép, mint vádló, nem vár tovább, és kiönti népére jogos haragjának teljes hevét, felindulásának tüzét, amelynek nyomán minden összedől majd. Csak leborulni lehet az ítéletes prófécia záró szakaszát olvasva, mert amikor ezeket halljuk, akkor a Szentlélek által felragyog az evangélium: Isten valóban előlépett, és jogos haragját egyszülött Fiára vetette, hogy rajtunk könyörülhessen, az Ő Fia omlott össze a kereszten, hogy a mi életünket üdvösségesen felépíthesse az Isten. Isten szeretete, amelyet Ő megmutatott a Krisztusban, valóban sarokkő: vagy Őrá hagyatkozva, megtérve, Ő tart meg bennünket; vagy végképp összeomlik életünk épülete. Isten előlépett, mint szerető Atya, de ez a szeretet vád lehet azok számára, akik ettől kezdve az Isten megtartó szeretete nélkül akarnak élni (8).