A diakónusok segítők voltak, minden területen. Áldottak a segítők, mert a vezetők, a „püspökök” csak segítőkkel boldogulhatnak, nélkülük semmire sem jutnának. A diakónusok azok, akik a háttérben hittel és hűséggel szolgálnak, szeretve az ügyet, tisztelve a vezetőt, és mindenekelőtt bízva az Úrban. A vezetőnek meg kell becsülnie a segítőit, kölcsönös tisztelettel, szeretettel, anyagi megbecsüléssel is, mert esetükben is érvényes, hogy méltó a munkás a maga bérére (5,18).
A diakónus azonban csak akkor érdemli meg ezt a nevet, ha több, mint béres; azaz, ha valóban szolga, mint az Úr ügyében, mindenki más is. Ezért a diakónusokkal szemben is szinte ugyanazok az elvárások, mint a püspökökkel szemben (8), akik hiteles életükkel megjelenítik a hit titkát (9), akik minden területen önuralommal rendelkeznek (8), akiknek rendezett a családi életük, és a feleségük is hitben hitelesen szolgál; azaz ketten együtt szolgálnak, mint diakónus és diakonissza (11–12). Imádkozzunk, hogy szolgák legyünk, és ne béresek, tiszta lelkiismerettel (9), együtt szolgálva, egymást segítve, az Úrtól ránk bízott ügyben!
Nem mindegy tehát, kik lesznek a segítők! Sok múlik rajtuk. Ezért próbaidőnek kell alávetni őket. Ez a próbaidő biblikus, és minden szolgálati területre érvényes, noha itt emelte ki az Ige (10). Ez a próbaidő, mindjárt az elején követelményeket támaszt, így hamar kiderülnek a dolgok. Arról nem is beszélve, ha a segítők számára mindjárt az elején nem tisztázzuk a „játékszabályokat”, akkor a segítők fölénk nőnek, mindennel visszaélnek, netán ők kezdenek el irányítani, és összeomlik a rend. Szolgálni mindenki a maga helyén tud, Isten dicsőségére, sokak és a saját maga javára is. Hiszen, csak aki a helyén van, az élhet teljes életet, egy kiszámítható rendben. Hol találunk hűséges, odaadó, megbecsülésre méltó segítséget? Egyre ritkább! Bőven akad mosolygósan kedves béres, de az csak béres, aki a legjobb esetben is csak annyit tesz, hogy maximálisan teljesíti az előírt minimum minimumát, de egy lépést nem tesz azon túl. Az ilyenek nem diakónusok! Adj Urunk, hiteles segítőket, akiket Te küldesz mellénk!
Ne felejtsük el, mindenki diakónusként kezdi, és közben, odaadóan szolgálva, a hűséges diakónus szép tisztességet szerez magának. Igenis, ez jelenti azt – az eredeti kifejezés is erre utal –, hogy a hűséges szolgálat ebben a világban is megkapja jutalmát, érdemét, kiemelését. Aki azonban a hit embere, az pontosan tudja, hogy az örök élet szempontjából ennek semmi jelentősége nincs, a „kiemelés” ugyanis még több felelős szolgálatot jelent és csak egy ideig tart. Cafrangok nélkül állunk az Úr elé, és életünk méltósága csak abban van, hogy kegyelméből meg is állhatunk Őelőtte, mint akik már ebben a világban is bátorságot kaptak a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére. Micsoda rang: mindannyian az Úr ügyének „segítői”, az Úr diakónusai lehettünk. Az igazi „rang” csakis ez, a boldog bizonyossággal: megérkezünk az Úrhoz, Ő magához emel bennünket! (13)