Az itt olvasható cselekvésekben valójában mindenütt az Úr az alany, valójában Ő cselekszik bennünk, általunk. Igen, aki engedelmeskedik az Istennek, az tud ellent állni a gonosznak, de az engedelmes ember kegyelem alatt van, az Úr örökkévaló uralma alatt, ezért az Úr erejével lehet győztessé a gonosz hatalma felett (7). Mi azért közeledhetünk az Istenhez, mert Ő már közeledett hozzánk; egészen közel jött hozzánk, lehajolt halandó, elveszett életünkért, megváltó szeretetével (8). Mivel az Úr már felénk fordult, ezért tisztulhat meg a kezünk, a cselekedeteink, az életünk, mindezek előtt pedig megtisztulhat a szívünk, vagyis teljes valónk az Úr felé fordulhat, hogy ne maradjunk kétlelkűek, mint akik ide-oda hánykolódnak (8). Mi azért alázhatjuk meg magunkat az Úr előtt, mert Ő már megalázta magát érettünk, a menny gazdagságát otthagyva emberré lett, hogy rajtunk könyörüljön (Filippi 2,6–7).
Az Úr cselekszik értünk, mi pedig az Ő erejével harcoljuk a hit harcát, mert fáj az, ami nem kedves az Istennek az életünkben és mások életében; mindez meggyötör, bűnbánatra, gyászra, sírásra késztet, megszomorodásra indít. Lehet-e nevetni, örülni ott, ahol még van engedetlenség, gonoszság, tisztátalanság, képmutató kétlelkűség, önhittség? (9) Minden ilyen megszomorodást az Isten Lelke munkál bennünk, amikor valóban fáj a bűn, a magunké, a másoké, a világban tapasztalható sok-sok vétek, bántás, azaz istentelenség.
Bizony, ki kell mondani, hogy a jóléti társadalmak élvezeti, elkényeztetett és istentelen kultúrája képtelen bármit is kezdeni a mai Igével: „Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra…” (9) Hallani sem akarunk bűnről, gyászról, halálról végképp nem; az örök élet nem téma; élni „itt” akarunk örökké, tenyészni, élvezni az életet egészségben, mert sose halunk meg! Aki meg mégis megidősödik, megbetegszik, az attól a pillanattól nem számít, még akkor sem, ha nagyon szépen, könnyekig meghatóan mondogatjuk, hogy de számít… Kisgimnazista unokaöcsém értelmes fiú, nagy jólétben Németországban él, ahol már az oktatás is „semlegesnemű”. Megvettem neki „A Pál utcai fiúk” című regényt, ami nekem olyan meghatározó volt gyerekkoromban. A szülei azt mondták: nem olvashatja el, mert a vége szomorú, meghal benne a Nemecsek. Lemerevedtem, és tudtam, nincs miről beszélni tovább! Ez a világ „megpattant”. Uram, irgalmazz!