Ebben a fejezetben a témák megszólaltatása a példabeszédek bölcs mondásainak műfaja szerint történik. Egy témát emelünk ki most, a sok közül.
Van min bosszankodni. Egyrészt: sok bajt okozunk egymásnak, mi emberek, ami bosszantó. Másrészt: az ember sok tekintetben átéli e-világban a tehetetlenségét, ami zsigerből bosszúsághoz vezet. Ez a tehetetlenség olyan „apró” eseteknél kezdődik, mint amikor átgondoltan akarok a falra felfúrni valamit, és mégis elfúrom a falban a vezetéket, hónapokig kitartó gondot okozva ezzel magamnak. Ez a tehetetlenség – ki is mondja a prédikátor – a halál napján csúcsosodik ki, a gyász idején (1–6). A kettő között pedig hemzsegnek a földi létben megtapasztalható, bosszantó esetek.
A bosszúság azonban gyarló, ó-emberi indulat. A bosszúság tükörként mutat rá arra, hogy milyenek vagyunk mi emberek, önmagukban. Az is beszédes, hogy milyen esetek felett, és hogyan bosszankodunk, mi emberek. A bosszúságból halálos harag, agresszió, bosszú fakadhat. A bosszús ember csakis önmaga felől szemléli az eseményeket. A bosszúság jelzi, hogy nincs igazi kapaszkodónk. A bosszúság rámutat a hitbéli állapotunkra is. Tartsunk önvizsgálatot: hányszor vagyunk feszültek, idegesek, indulatosak. Kívül még uralkodunk magunkon, de belül zakatol a szívünk, mindenünk; szinte robbanásra kész állapotban vagyunk. Csak alkat függvénye, hogy ki, mikor, hogyan robban. A bosszúság rámutat: az embernek megváltásra van szüksége.
A bölcs tanács, amit itt olvasunk, fontos: Ne bosszankodjunk fel hirtelen! Amikor valami „bosszúság” ér, állj meg, pihenj el, ne szólj és tégy semmit egy darabig, mert bosszúsan csak rosszat tehetsz. A bosszúság tönkreteszi a testet és a lelket, a magadét és a másét egyaránt. Ez a bölcs tanítás fontos, de ennél sokkal többre van szükség. Erről is beszél a prédikátor. Bosszúság helyett megszomorodásra van szükség (1–6), amely tud sírni önmaga és mások gyarlósága felett, képes sírni az erjedt és romlott emberlét tehetetlensége, halandósága felett. Isten a szív szerint megszomorodókat, a sírókat, nem hagyja vigasztalás nélkül (Máté 5,4). A megváltó Jézus Krisztus a mi egyetlen vigasztalónk (2Korinthus 1,3). Isten joggal lenne „bosszús” ránk, de egyszülött Fiában mégis könyörült rajtunk, megbocsátott; és minket is megszabadított minden hirtelen és meggondolatlan tettől, minden halálos bosszúságtól.