Gyere, nézzünk mesét! Látod? Te lettél benne a gonosz. Régen voltál hős királyfi, csillagszemű juhász, bátor vándorlegény, ki a sárkány fejét vetted. Volt szívednek tündérszép hölgye, álmodozó. Lelkedbe zárt Kedves, ki hűségével hímzett neked keszkenőt, inget, halotti szemfedőt. A hamuba vetette, úgy sütötte rostaliknyi utódod pogácsáját, hogy az élet szikrája benne szítsa tovább a tüzet. Igazság és hamisság méltó játékát játszottad, újra és újra elnyerve a jó jutalmát, álmaid békés otthonának fele királyságát. Másoknak is hagytál legalább egy felet.
De mára mivé lettél ember, te groteszk korcs a legkisebbek álomvilágában? Veled riogatnak. Tőled féltenek. A fabulák réme vagy, ki ádáz ellenséggé nőtted ki magad nem csak az állatvilágban, de a természetben is. Pihe-puha állatkák és cuki manócskák egzisztenciáját fenyegeted aránytalan testeddel rajzoltan. Pusztítás minden egyes lábnyomod. Kapzsi gnóm vagy kívül, belül démoni hangon megszólaltatva. A megrontó szerepét erőltetik rád, aki miatt megérett a világ a pusztulásra. Arcátlan képedet csepegtetve veszik el a reményt és a tettvágyat már a legkisebbektől a jóra. Tehetetlenségre és öngyűlöletre tanítanak veled, ki valaha a teremtés koronája voltál.
Tökéletes módja az elembertelenedésnek a cukiságtól szétcsattanó mesemáz köntösébe bújtatva. Míg régen a történetmesélésnek identitást formáló, egyént és közösséget megerősítő szerepe volt, mára ez jól megszerkesztett identitásrombolássá csökevényesedett. Persze általánosítok, de túl sok az ilyen mese mostanság ahhoz, hogy puszta véletlen legyen. Önmagával hasonlik meg, ki ezeken nő fel. A megküzdés élménye nem a gonosz legyőzésével, kihívásokban való helytállással kapcsolódik össze, önmagát kell megsemmisítenie annak, aki boldog véget kíván. A romlott ember képének irreális bűntudatát, mint anyatejet szívja magába, kinek hagyják nézni ezeket a meséket. Teljes káosz, kiábrándultság és elbizonytalanodás már gyermekkorban.
Ugyan ki akarna így olyan magas minőséget magára venni, mint irgalom, kegyelem, alázat, szelídség és béketűrés? Ki akarna így a másikhoz bizalommal kapcsolódni, vele gondolatot, ételt, életet megosztani? Csak az tud, aki fölé egy sűrűbb szövésű szűrőt tartanak, és megmutatják, az emberben ott van a jó is. Kellenek a bölcsek, kik átviszik a gyermeket a kiábrándító mesék bűzös mocsarán és megmutatják a valóság szépségeit is. Kik lelkük tapasztalt szűrőjének millió csillagát festik az éjszakai égboltra és röptetik a vágyat a teljesség felé, ahol az ember több mint parazita.
Dolgozol, veszel, eszel, elveszel, míg tényleg elveszel. Úgy érzed, ennyi az élet. Hú! Tényleg csak ennyi az élet? Még vagyunk jó páran, kik tudjuk, nem. Bennünket nem így neveltek, nem ezeket tanították. Más volt az érték. De ahhoz, hogy ezt megéljük, szükség volt nemet hallani és mondani. Ezekből a nemekből nőttek ki az igenek, amik testileg és lelkileg is egészséges mederben tartottak.
Tudom, hogy elfáradtál a világ zaján, tudom, hogy jön a nyári szünet, amikor a legnagyobb kérdés, hogy ki vigyáz a gyerekre, míg dolgozol, de kérve kérlek, ha a villanypásztor is lesz vele, óvd meg az önpusztító és önutálatra nevelő tartalmaktól!
