Most, amikor ezeket a sorokat írom kissé csalódott, mondhatni szomorú vagyok. Megnyugtatok mindenkit, nem történt velem/velünk semmi baj, csak épp véget ért a Németország – Magyarország mérkőzés a foci EB-n, és sajnos a második vereségét is elszenvedte csapatunk. Pedig micsoda álmok, remények éltek a szurkolói szívekben, melyek már a Svájctól elszenvedett vereséggel megbicsaklottak, most pedig végleg odalettek.
Elgondolkodtatott, hogy miért is vagyok szomorú tulajdonképpen. Miért számít nekem, hogy 2×11 labdakergető néhány csere játékossal kiegészülve mit produkált Stuttgartban? Hiszen bármi történt is a pályán, nem ingott meg tőle a munkám, nem lett tőle se több se kevesebb a fizetésem, az egészségi állapotom sem változott, a kertünkben sem érik ettől se több se kevesebb barack, az előkertben sem illatozik jobban vagy kevésbé a levendula. Azaz személyes közegemet igazából nem érinti az eredmény. Akkor mégis miért a szomorúság, miért fáj a vereség? Csak azért, mert ezeknek a játékosoknak a mezén a szívük felett ugyanaz a trikolor van, ami nekem magyarként a hazámat, a nemzet közösségét jelenti. És ahol ez a trikolor megjelenik, ahol ezekben a színekben küzdenek, ott nem tudok kívülálló maradni. Ott minimum szurkolóvá leszek, legyen ez futball vagy más sport, de lehet ez művészeti esemény, Nobel-díj kiosztás, politikai tárgyalás, választás vagy akár turisztikai desztinációk, netán természeti szépségek versenye.
Magyar vagyok, így piros-fehér-zölden, a piros-fehér-zöld sikerekért szurkolva vagyok önazonos. Ezen a meccsen is tizenkettedikként láthatatlanul ott voltam a pályán. Felszisszentem, hogy milyen kicsin múlott, hogy már az első percben vezessünk a házigazdák ellen. Sajnáltam, hogy a VAR szoba nem érvénytelenítette az első német gólt lökésért. Nem vitatkozom a kamerákkal, a kikockázással, mert nem az igazság kárára, de a magyarok érdekét szem előtt tartva szurkoltam. Nagyot kiáltottam, mikor megrezgettük a németek kapujának hálóját, mert a szívem nem akarta azonnal meglátni a partjelző lest intő zászlóját. Bár elismertem magamban, hogy az ellenfél mezőnyfölényben volt, azért továbbra is reméltem, hogy a legjobbak is megbotolhatnak, és eljöhet még a mi időnk. Aztán megkaptuk a 2. gólt is. Bíztam, hogy talán sikerül azért még nekünk is összehozni egy szépítő találatot. Ahogy azonban könyörtelenül telt az idő, és szembejött a realitás, átváltottam abba az üzemmódba, hogy azért szorítottam, hogy csak ne legyen megalázó a vereség további kapott gólokkal.
Lehet szeretni vagy utálni a focit. De magyarként nem lehet nem szeretni, nem lehet nem szurkolni a trikolornak. Az meg el se tudom képzelni, hogy lehet ellene szurkolni, örülni a vereségének. Természetesen sokkal egyszerűbb azonosulni a trikolorral a nagy győzelmek, a bravúrok idején. Biztos, hogy sokkal könnyebb akkor kinyilvánítani egy vérből való voltunkat, mikor felívelő pályán vagy épp a csúcson van a csapatunk. A dicsfényben mindig sokan szeretnek sütkérezni. De amikor nem megy a szekér, amikor jön egy jobb, amikor szenvedés van, amikor vereséggel vagy megaláztatással kell szembesülni, hányan nem vállalják többé az összetartozást, sorsközösséget. Ugye érzékeljük, hogy már rég nem a fociról írok, hanem az általánosan szomorú tapasztalatról, hogy a hűség, a kiállás, a másik ember vagy egy ügy melletti kitartás, áldozatvállalás a nehezebb pillanatokban sokak szívéből milyen gyorsan elillan. Sőt, nem egyszer végletesen az ellenkezőjére vált. A vereséggel, a nehézséggel ugyanis a többség már nem akar azonosulni. A hűség csak a lúzerek (az angol looser vesztes szóbol jön) sajátja. Baj esetén azonnal jön a kifarolás, a hárítás, meg a magyarázkodás. „Én tudtam, de nem akartam mondani…” „Nem is gondoltam komolyan!” „Az nem is úgy volt…” „Én már akkor megmondtam, láttam előre…” A “legszebb” az, amikor a korábbi „vezérszurkolók” vagy nevezhetném őket kevésbé szalonképes módon akár sXXXnyalóknak is, rúgnak a legnagyobbat korábbi kedvenceikbe. Ne szépítsük, ezt hívják árulásnak. Ne szépítsük, ez a könnyebb, a szélesebb út, melyen nagy a sikerorientált tömeg. Különösen szomorú, hogy sokszor mégcsak nem is válsághelyzetről van szó, mikor az egzisztencia, saját vagy szerettek élete a tét, hanem csak arról, hogy a legkisebb dologban sem akar, nem tud az emberek jórésze átmenetileg sem veszíteni. Mernék fogadni rá, hogy sokan szeretnek ki a magyar válogatottból a vereségek miatt.
Az utóbbi idők egyházi és politikai turbulenciája nagyon megviselt. Személyesen fájt nekem is, amikor jogosan vagy jogtalanul kívülállók és „dezertőrök” rosszindulatúan nekimentek református egyházunknak. Bár sokszor jómagam is kritikus vagyok dolgainkkal, akár személyekkel, hozzáállásokkal, elintézési módokkal kapcsolatosan, de attól még nem tudom és nem is akarom elfelejteni mindazokat a felemelő pillanatokat, istentapasztalatokat, mindazokat a kincseket, és mindazt az örömöt, amit ennek a közösségnek köszönhetek. Minden hibája és gyarlósága ellenére ma is tudok azonosulni vele. Nem tudom nem szeretni! Nem tudok passzív maradni, mert úgy érzem, hálával tartozom ennek a közösségnek, és ezt úgy fejezhetem ki leginkább, ha nem csupán szurkolója leszek, hanem talentumaimnak és lehetőségeimnek megfelelően, Isten vezetésére figyelve teszek is érte.
Az egyik legkedvesebb hitről és hűségről szóló bibliai történetem Dániel könyvéből származik, amikor Babilonban az Isten népéből származó ifjak nem hajlandóak meghajolni a király által készíttetett aranyszobor előtt, és ezért tüzes kemencével fenyegetik őket. A bátorság és a hűség fantasztikus példája, hogy a halál torkában is ezt tudják mondani: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dániel 3:17-17)
Most vereséget szenvedett ugyan a csapatunk, de azért a Skócia elleni mérkőzésen ugyanúgy fogok szorítani nekik. Mert ha a kisebb, csupán a hangulatunkat befolyásoló, sokszor kézzel fogható dolgokban sem tudunk kitartóak, hűségesek lenni, hogy hihetjük, hogy a nagy dolgokban (pl. házasság, család, haza, egyház, hit, Isten), ahol már sokkal nagyobb a tét, majd csak sikerülni fog valahogy? A hűség útja sokszor elszomorító, kiábrándító, fájdalmas, áldozatot kívánó, akár életveszélyes is lehet. De az igazi hűség, Jézus velünk való teljes azonosulása és mindvégig való kitartása hozta el megváltásunkat, a bűn és halál feletti győzelmet. Történt mindez azért, hogy mi is képessé váljunk az előbb említett „de ha nem tenné is” hűségre.
Ne csak akkor járjuk Jézus útját, amikor az könnyű, és akaratunkkal egyező irányba, diadalra visz, hanem akkor is, amikor fel kell venni a saját keresztünket. Mert az ilyeneknek, a mindhalálig hűségeseknek adja Jézus az élet koronáját.
