Kétkedő csodálattal szemlélem, hogy milyen nagy terhet vesznek magukra egyre többen. A magabiztosság terhét, a kételyek nélküli kinyilatkozások, kinyilatkoztatások súlyát.
Bevallom, a csodálatom félelemmel is eltölt. Félek a vágytól, hogy én is magamra vegyem ezt a sziklaszilárd álláspont-batyut. Hogy újra magamra vegyem. Mert hordoztam eleget.
S most, lerakva ezt a pakkot, a „nem mindent tudok” könnyűségében lebegek, igyekezve a biztos sarokpontokba kapaszkodva nem feloldódni a „mindent tudók” masszájában.
Olyan nehéz e kősziklák között lavírozni. Nincsenek szavaim a kérlelhetetlen, megmásíthatatlan, csontból fakadó karakán mondatokra. Leginkább csöndben hallgatom, rácsodálkozom az öntudat fényes diadalára.
Ha szólok, alulmaradok énkicsiségemben önnagyságukkal szemben, és nem tudok jól alulmaradni. Hiába, a természet felülkerekedne…
Uram, bocsásd meg nekem ezt az iróniát, amely a gőgöm maradványaiból táplálkozik!
Csak úgy érzem, több kétellyel kellene lennünk magunkhoz. Mert ha összecsapnak a magabiztos öntudatok, megreccsen a csont, a lélek.
Az önbizonyosságok beszűkítik a világot.
Hol marad az önkétkedés rése, amin beszűrődhet a fény, ami frissítheti a dohos levegőt, ami növekedésre serkentheti bennünk az újat?
Uram, hála neked, hogy levetted rólunk a mindentudás terhét. Hogy kételkedhetünk a magunk igazában. Hogy beláthatjuk kicsinységünket, hogy tudhatunk alulmaradni a magabiztosokkal, az önigazságokkal (önigazságainkkal) szemben, kutatva a Te igazságodat. Tudva azt, hogy ezzel is egyre inkább a Te tágas megmásíthatatlanságodhoz jutunk közelebb.
