Újra és újra előbújik a nőilelkész-ellenesség. Nem tudom, miért lepődöm meg még mindig rajta, a teológián elég jó edzésben voltam még, hiszen napi szinten tudatták velünk, hogy rossz helyen vagyunk – többségében olyanok, akik azóta már civil hivatásra váltottak. Elpuhultam – Isten kegyelméből – mert Dunántúlon a gyülekezetek azt nézik, ki dolgozik, és ki teremt értéket, nem azt, hogy szoknya vagy nadrág.
Ezért el tud kerekedni a szemem. Legutóbb a Parókia.hu Karsay Eszterrel készített remek interjúja alatti kommentekben adta tudtul egy lelkész kollégánk, hogy a Szentírás az ő olvasatában se Eszterrel se a nők palástos szolgálatával nem ért egyet. Végképp méltatlannak tartom, hogy épp egy ilyen szolgatárs kapja megtiszteltetésül e sorokat. Bizonyára a szerkesztőség is érezte ezt, mert bizonyos megszólalásokat moderált.
Tegyük fel a kérdést, ha a református egyház intézménye a nyolcvanas évek óta szentel fel női lelkészeket, akkor ezt vajon totális biblia-félremagyarázásból teszi, (csak ideiglenes férfipótlónak kellettünk abban az időben, mikor őket frontra vitték, netán a világias korszellem megrontó beszüremkedése volna a jelenség) vagy a többség – közte a megválasztott vezetőinkkel – úgy gondolja, és imádságos hittel vallja, hogy az Isten megáldotta ezeket a nőnemű szolgálókat, és szándéka szerint használja is. Bennem ez utóbbit erősíti meg az, hogy a legfrissebb lelkésztörvény külön is foglalkozott a gyermekvállalás kérdésével, hogy a női szolgatársak ne kerüljenek ki a parókiákról, se anyagi bizonytalanság ne veszélyeztesse őket, amikor szülnek. Bár most nagyon jólesne egy karcos nyilatkozat az egyházvezetőim részéről az ilyen hangok ellenében, de valójában ez a törvény sokkal súlyosabb és fontosabb. Egyértelművé teszi: nem szükséges rosszként számol velünk a Magyar Református Egyház törvényes rendje.
Pedig HR szempontból borzalmasak vagyunk: játszanak velünk a hormonok, elsírjuk magunkat temetésen, keresztelőn, ráadásul évekre kiesünk, ha gyermeket nevelünk. Az Economist is arról cikkezik, hogy a nők megélhetése, karrierje hogy esik vissza az első gyermek vállalása után. Ez nem kérdés. Nem kérdés, hogy a férfi kollégák kiállása nagyobb üzenet, messzebbről látható, mély hangon nem csak a rablótámadás, de a zsoltár is szebben hangzik, az áldással egyetemben. Ahogyan azt is tudjuk lélektanból, hogy az apák vallási szerepvállalása nagyobb hatással van a gyermekek hitére, mint az édesanyáké. A kérdés az, hogy Istennek tetszik-e, vagy nem, hogy mi is ebben a szolgálatban legyünk.
A sokat idézett Pál apostoli szakaszt is magyarázhatom ilyen kommentár és olyan kommentár alapján. A „ne tanítsanak” -ot fordítgathatom, kortörténetileg értékelhetem az adott gyülekezetet és annak problémáit. Elmerenghetek rajta, hogy akkor csak férfiakat ne? Vagy ez a férjek-feleségek közöttre vonatkozik? A prófétanők szolgálatát is, Lídia szerepvállalását is magyarázhatom így és úgy, adott kor kulturális viszonyait figyelembe véve, vagy abszolutizálva. Szörnyű dolog, hogy nem bibliai érvekkel jövök, de nem akarom még szélesebbre tárni a kegyességi különbségek mezejét, így is már csak a nő voltunknál fogva olyan könnyű ránk fogni, hogy a liberális út felé visszük az egyházat, mintha a palástunk alatt már az LMBTQ betörést rejtegetnénk és a bocskaink mögött rózsaszín pomponokkal hurráznánk a progresszív teológiának.
Számomra azért nem kérdés a női lelkészség, mert olyan szolgálókat ismertem meg, akiknek az ajándékainak forrása egyértelmű, és imádkozom azért, hogy engem is így használjon Isten. Azért sem kérdés számomra a női lelkészség, mert az egyházam, aminek a kötelékébe Isten elhívott, felszentel női szolgálókat. Nem hirdetek női-férfi szerepegyenlőséget, de egyaránt vagyunk alkalmatlanok, méltatlanok Isten színe előtt a palástunkban és egyúttal mégis megbízottak a szolgálatra. Választhatunk, hogy kilöködjük egymást az amúgy is kevés szolgáló közül, vagy imádkozunk a másikért a maga alkalmatlanságaiban, legyen az egyéni, vagy a neméhez kötött.
Már csak egy kérdésem marad: ha én nem kérdőjelezem meg az illető lelkipásztor elhívását, bibliaértelmezését, szolgálatát, annak tükrében sem, amilyen szeretetlenül viselkedik a szolgatársai irányában, hogy jön ahhoz, hogy megkérdőjelezze kollektívan minden nőét, aktuálisan pedig Karsay Eszterét – akinek szeretnék én csak a kisujjáig felérni, és szerintem őszintébb pillanataiban a kommentelő is. Úgy emlékszem, Jézus azt mondta, arról ismerik meg a tanítványait, hogy szeretik egymást, nem arról, hogy nincs ciklusuk. Nagyobb bűn-e a nemünk és részvételünk az egyházban, mint azt belülről bomlasztani, egymást megbélyegezni, és burkoltan a női lelkészség miatt az egész egyházunkat baleknak nézni?
Ha e testvérem úgy véli, hibás a gyakorlat, hogy női lelkészeket szentelnek, terjessze ezt a zsinata elé, kezdeményezzen vitát. Vagy álljon ki ebből az egyházból, mert egyelőre ennek a törvényes rendjére és tanítására esküdött föl, most mégis nyíltan lázad és lázít ellene. Innentől ez egyházfegyelmi kérdés, nem súlytalan közösségi hálós kommentelgetés.
