Eljött a nyár. A szokásos gyülekezeti programokon megfogyatkoznak az emberek. Elmennek a telekre, a rokonhoz, nyaralni… Van olyan rétegalkalom, amit talán egy-két hónapra érdemes is berekeszteni. Mindeközben másrészről meg is telik élettel a gyülekezetek háza tája. Egyik lelkész ismerős medencét tölt a táborosokra készülve, a másik sátrat épít, a harmadik a kézműves anyagok fölött ül. Családi napok, napközis vagy elutazós táborok, csupa rendhagyó alkalom és program, amire év közben nincs lehetőség, kapacitás, kairosz. Közel jönnek talán olyan hittanos szülők is, akik eddig nem, de a tábor miatt csak betérnek, szétnéznek, váltanak pár szót a lelkésszel. Vagy egy keresztelő vagy esketés miatt olyanok is a látókörbe kerülnek, akik eddig nem jártak arra, talán életükben templomban sem. Talán a nyári programok segítségével olyan kisgyerekhez kapunk kulcsot, akit eddig sehogyan sem sikerült bevonni, érdeklődővé tenni.
Azon gondolkodom, milyen rossz, hogy ünneptelen félévnek tekintjük az egyházi év szempontjából. Hiszen micsoda felvevő időszak, mennyi becsatlakozási lehetőség, hány olyan ember, akit ez vagy az közelebb sodor. Mert sütött süteményt a táborzáró alkalomra, vagy ő hozta a kézművességhez az alapanyagot, vezette a buszt, vagy csak épp szerelőként ott járt, amikor a gyerekek lelkesen énekelték, hogy Itt van Isten köztünk… Hány olyan embert keres ilyenkor a gyülekezeteinken keresztül az Isten, akinek eddig még sem ünnepe, sem közössége, sem különösebb elképzelése az élet értelméről nem volt. Micsoda ünnep, ha új kapuk nyílnak. Ha a szívek nem csak tengerpartos új tájakra nyitnak, de az Élet Urára is. Az Úr pedig örül minden egyes megtérő bűnös felett. Eléfut a megtérő tékozló fiúnak. Szólongatja az embert. A nyár talán több Istenélményt tartogat, mint a karácsonyi-húsvéti időszak.
