Valter Attila, aki zseniális kerékpározónk és Vas Blankával soha nem látott magasságokba emelte ezt a sportot itthon, huszonkettedik lett az olimpián. Ezt nyilatkozta:
“Mentem jó pár időfutamot már idén, de ez keveset számított igazán, talán ez ment idén a legjobban. Azt érzem, hogy kihajtottam magam és elégedett lehetek a teljesítményemmel. Se az időt nem tudom, se a helyezést, de elégedett vagyok. Úgy állok hozzá, ahogy Késely Ajna mondta délelőtt, én sem leszek olimpiai bajnok, időfutamban soha. Lehet, voltak ilyen álmaim, de ugyanúgy szeretnék küzdeni, szeretném élvezni, nem szabad, hogy ez rányomja a bélyegét az életemre, a mindennapjaimra” (Forrás: m4sport.hu)
Késely Ajna úszónőnkre utal, aki korábban ezt mondta:
“Ez a harmadik olimpiám, nagyon sok minden kavarog bennem. A pszichológusommal azon dolgoztunk, hogy a tizenkét éves gyerekkori álmomat, ami az olimpiai aranyérem, azt próbáljam meg végre elengedni és csak arra fókuszáljak, amire az én testem és lelkem képes. El kellett fogadjam, hogy nem én leszek a világmegváltó úszó, Ledecky vagy Titmus, hanem azokat tudom inspirálni, akik szeretnek úszni, és ne azért hagyják abba, mert nem érik el a tízéves kori álmukat, amit akár a szülők vagy edzők eléjük nyomtak. Ezen kellett, hogy dolgozzak, és sikerült, ezért nem fogok sírva hazamenni.” (Forrás: index.hu)
Hogy miért lett fontos a számomra ez a két nyilatkozat? Mindjárt leírom. De előtte beszéljünk arról, hogy mi is a baj azzal, ahogyan mi magyarok az olimpián szereplő sportolóinkkal bánunk (a sok pozitívum mellett, persze).
Az Amerikai Egyesült Államokat sok mindenben lehet kritikával illetni, de az példaértékű, ahogyan az olimpiára kijutott sportolókra néz az ottani társadalom. A rang, a dicsőség az, ha olimpikon vagy, minden más csak emel ezen. De ha kijutottál, az már megsüvegelendő, már elég, hiszen bekerültél a világ legjobbjai közé és ezzel már dicsőséget szereztél a nemzetednek. Ha érmet is hoztál, sőt bajnok lettél, óriási, de az olimpikon lét maga is nagyszerű.
Szép példa lehet nekünk, akik sokszor a másik végletbe lengünk olimpikonjainkkal kapcsolatban. Szerintem mindenki tudja, miről beszélek. Amikor “csak” ezüstöt hoz haza az a fránya vízilabda csapat, pedig “bennük volt” az arany, amikor az öttusázó be se jut az éremszerző helyre, pedig mi oda vártuk, a szakértőkkel együtt. Amikor az úszó csak hetedik lesz vagy tizedik, pedig mi úszónemzet vagyunk. Hát milyen dolog ez! Mondjuk ezt a fotelből, egy sörrel a kézben, mondjuk a strandon, miután kifulladtunk a vízibiciklizésben, mondjuk ezt a buszmegállóban, fejcsóválva, sóhajtozva. Még szebb, hogyha az első hely sikerül, akkor a csapatUNK, akkor MI nyerünk, ha nem sikerül a dolog, akkor ŐK, AZOK. Nem mi.
Az olimpiára vagy más világversenyre kijutott sportolóinkon amúgy is nagy a nyomás, sok mindennel kell megküzdeniük, szomorú, ha még mi, itthoni szurkolók is hozzáteszünk ehhez, rossz hozzáállásunkkal.
Már az előző olimpián eldöntöttem, hogy mindenkinek örülni fogok – hiszen kijutni nagy dolog, minden más csak hozzáad ehhez. Olimpikonnak lenni dicsőség és értékelendő önmagában. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy bármit is mondjak, én, aki ennek az ezredrészére nem lennék képes. A siker sem az enyém, ezek az emberek tettek meg mindent, én csak megköszönhetem, hogy képviselik a nemzetem. És nagyon fontos, hogy nem tartoznak semmivel, se nekem, se nekünk, nincs adósságuk…
Próbáljuk meg az “amerikai modellt” és segítsük olimpikonjainkat azzal, hogy nem csak az arany ér valamit. Azzal, hogy nem fújolunk, amikor vesztenek. Nekik sokkal rosszabb olyankor.
És most kérem, olvassuk el Valter Attila nyilatkozatát újra. Huszonkettedik lett, ami azt jelenti, hogy nyolcmilliárd emberből a huszonkettedik. Egy olyan ember nyilatkozik, aki olyan eredményeket ért el eddig kerékpárban, mint soha senki a magyar férfiak közül, aki méltó módon vesz részt a legnagyobb körversenyeken. Nem azért lett huszonkettedik, mert félvállról vette. Nem okozott csalódást. Késely Ajna sem. Nagy dolog, amit megtettek, amit megtesznek.
Köszönöm, hogy vagytok. Hogy ott vagytok. Legyen öröm a küzdelemben, itt már nincs csalódás. Hajrá, magyarok!