Ma volt egy kicsit hosszabb utunk itt a környéken. Az autóból jól látszottak a szántóföldek, kukoricatáblák mellett suhantunk el. Szomorú látvány volt. Súlyos aszály van.
Azt mondják, Békésben és Bács-Kiskunban a legnagyobb a baj, de máshol sem rózsás a helyzet. Nem túl szívderítő itt a környékünkön sem. A csapadékhiány mindenütt károkat okoz a termésben.
Mégis láttam különböző egymással szomszédos földeket. Némelyek valamivel zöldebbek voltak, míg mások sokkal sárgábbak. Ez nem tudom, miért van. Talán a talaj vízmegtartó képessége más, talán a lejjebb fekvőkében kicsit magasabban van a víz a föld belsejében, nem tudom.
Csak azt, hogy nyilván mindegyikben hatalmas belefektetett munka van, drágán megvásárolt vetőmagok és egyéb szerek. Hasonló erőfeszítések és hasonló remények, és mégis az egyikben lesz valamicske termés, a másikban meg nemigen.
A héten kerül majd elénk Máté evangéliumából a magvető jól ismert példázata. Kisgyermek korom óta ismerem én is, hányszor olvastam már, prédikáltam, tanítottam róla. Mindig úgy, mint ami rólunk szól, hogy milyen szívvel fogadjuk Isten Igéjét, keménnyel, sziklással, tövisessel vagy jó termővel.
De most a magvetőt szólítja meg bennem ez a példázat. A szántóföldek látványa és az életem megtapasztalásai. Ez is rólunk és nekünk szól.
Ha esendőn is, de igyekeztünk, mondtuk, lelkükre beszéltünk, hívogattunk, ha gyarlón is, de próbáltuk hűséggel, reménykedve tenni, csinálni, végezni… és végül, igen, mindezek után mégiscsak tehetetlenül kell néznünk, hogy terem-e. Hány szívünknek kedves emberarc és emberélet…
Van, ami nem rajtunk múlik. Ami felett nincs hatalmunk. A mi felelősségünk végső soron a saját életünk. Hogy mit szóltunk mások felé, mit cselekedtünk másokkal, hogyan tudtunk engedelmesek lenni a Gazdának, úgy egyáltalán, milyen magot vetegettünk, a sajátunkat-e vagy az Övét.
Az elsőt el kell fogadnunk, a másodikat pedig bátorsággal felvállalni. Van ebben persze fájdalom, de vigasztalás is, és azt is mindig tudnunk kell, hogy nagyobb az Isten a mi szívünknél.
