Van egy családi, belső nyelvünk. Mesékből, filmekből ránk ragadt mondatok, amiket újraértelmeztünk. Magunkra igazítottunk és azzal, hogy néha felbukkannak, nem csak jókat nevetünk, hanem tudatosan használjuk egy-egy feszültebb szituáció oldására is. Mivel a mi családunkban így van, ezért szeretném azt hinni, hogy máshol is, de közben tudom, hogy nem igaz. Pedig a közös nyelv identitást formál, a bajtársiasság érzetét adja és erősíti a kötődést. Vannak reszponzorikus mondataink is, melyek főleg a hazaérkezéssel kapcsolatosak. Egy hívómondat lényegében, amire felelve a ház falai átalakulnak otthonná. Egy olyan biztonságos közeggé, ahol az ember elengedheti végre magát, mert ott a család hálója, ami megtartja. (Mindig ez a kép él bennem az Istenhez és gyülekezethez való tartozásról is.)
Tudom, hogy ez nagyon ideálisnak hat, és talán ritka is, de mi is sokat tettünk azért, hogy ezt most elmondhassam. Évek munkája van benne. Ha valaki a receptjét keresi, akkor azt mondhatom, hogy rengeteg tudatos, előrelátó döntésből áll. Kompromisszum, alkalmazkodás, időközönként harc, nem egymással, de egymásért, a másik elfogadó támogatása, hogy azzá váljunk, akivé Isten megálmodott bennünket, és az első szeretetre való akaratlagos emlékezés. Akarunk emlékezni rá, hogy Isten előbb szeretett. Ebből a szeretetből fakadt a találkozásunk, a családunk, és ezzel a szeretettel szeretnénk szeretni egymást. Ezt Tőle tanuljuk folyamatosan. Ez nem egy kör, ami ezzel be is zárul, hanem inkább egy spirál, ami ebből építkezik.
No de nem véletlenül vezetem fel ilyen hosszan azt az egy mondatot, ami a Mucsi Zoltán által játszott, Tóth János című sorozatból ragadt ránk. A történet lényege, hogy a kicsit sem rasszista és xenofób János szomszédjába költözik egy török férfi. Szóváltásba elegyednek, majd addig kakaskodnak, míg az dönti el, hogy melyikük a nagyobb magyar, hogy ki tudja a Frakkból Károly bácsi feleségének nevét. János zavarba jön, mert nem ugrik be neki, hogy Irma nénit kellene mondani, majd azzal vágja ki magát, hogy „NÁLUNK EZT NEM ILLIK TUDNI!”
Egyre többször kerül elő a beszélgetéseinkben sajnos konklúzióként ez a mondat. „Nálunk ezt nem illik tudni!” Nálunk nem illik megőrizni az emberi méltóságot egy-egy kommentben. Nem illik tudni, hogy ha a hazugságot letakarjuk valami szirupos mázzal, attól még hazugság marad. Nem illik tudni, hogy ha valamiről nem beszélünk, úgy teszünk, mintha nem létezne, ad absurdum, mintha meg sem történt volna, attól még ugyanúgy mérgez. Nem illik tudni, hogy létünk valósága éppen merre halad, és hogy a tetteinknek milyen következménye van. Azt hellyel-közzel illik tudni, hogy az utcán nem szemetelünk, de azt már nem illik tudni, hogy a magukat szuper olcsón hirdető netes bóvli boltokból vásárolva óriási mértékben halmozzuk fel a szemetet. Nem illik tudni, hogy ez az emberiség ellen elkövetett bűntett. Persze, lehet takargatni a kapzsiságot és telhetetlen jellemet azzal, hogy azt mondjuk, mi így támogatjuk a szerencsétlen nyomorultak megélhetését, meg hogy erről szól a kapitalizmus, meg aztán más ennél is többet szemetel és vesz el.
De a baj pont ez. Nálunk nem illik ismerni a mércét. Azt az isteni szót, amit zsinórmértéknek hívnak, és nem máshoz igazítja az életet, mint ahhoz, akitől származik. Nálunk nem illik tudni az Isten kegyelméről és jóindulatáról, mert könnyebb a világot és az egymást kizsákmányoló lelkiismeretet felmenteni, vagy manipulálni egy zsarnok és örökké büntető bálványisten képével. Ezért hát nem kell az Isten!
Pedig kell! Egyre inkább.
Ajánlott zene: Republic: Hószitálás játszik
Riadtan sikít az utolsó értelem
Rózsaszín bazárban műanyag kereszten
Öt forintért kugler az egész világ csak
Lelkem országútján nem találtam házat
(Részlet a dalból)
