Parókia.
Mondhatnám, hogy szolgálati lakás, de az nem ugyanaz. Mert, ugye, szolgálati lakást kívánság és szükség és lehetőség szerint kap a munkavállaló, ha kap. Szóval, ha kérhet, akkor eldöntheti, hogy kell-e neki. Ez sokszor komoly segítség, van, hogy egyáltalán ez teszi lehetővé, hogy elvállalja azt a bizonyos állást.
Jelenleg hatályos egyházi törvényeink szerint azonban – hacsak külön engedély nem menti fel ez alól – a lelkipásztor köteles a szolgálati helyéhez tartozó, kevés kivétellel a templom mellett álló parókián lakni. Mi több, ez a lakhatás jövedelmének részét képezi.
Ez egyrészt tényleg nagy segítség, főleg egy pályakezdő fiatalnak, aki esetleg eredeti otthonától távol kap kinevezést. Másrészt azt is jelenti, hogy nem lehet válogatni, azt kapja, ami van. Nem döntheti el, hogy az épület, amelyben majd éveket, évtizedeket fog leélni a családjával, mekkora legyen, vagy milyen korú és állapotú.
Így lehet beköltözni a kilencvenes évek közepén egy olyan két-háromszáz éves épületbe, melyben minden szobára jut egy cserépkályha, de központifűtés nincs, van viszont málló hajópadló. Vagy így lehet beköltözni pár évtizedes, kétszintes-sokszobás családiházba is akár. Utóbbit lehet nagycsaládosként nagy örömmel belakni, vagy kis családként lézengeni benne – és nyögheti a rezsit a lakó vagy a gyülekezet.
Ennek a regulának megvannak tehát az előnyei és hátrányai is bőven. A törvényhozók szándéka egyértelmű és valahol nagyon is érthető: lakjon a pásztor a hívek között, a templom, gyülekezeti ház, lelkészi hivatal közelében. (Tulajdonképpen lakjon a munkahelyén… Hmm…)
Nyilván mindig az adott gyülekezet múltján és jelenbeli képességein múlik, hogy hova/mibe tudja beköltöztetni a lelkészét. De a kapott adottságokkal azért általában valamicskét tud és akar kezdeni egy felelősségteljes közösség.
Lelkészi létünk első parókiájába a mi szolgálati időnk alatt került kazán és radiátorok, utódaink alatt aztán megújult a burkolat mindenütt, aztán átépült a fürdőszoba, és sorolhatnám – szépen apránként mindenki hozzátett valamit.
Mindennek pedig nem csak gyakorlati oldala, pragmatikus értelme van. Ez az egyházunkkal való közösség egzisztenciálisan mély és kézzelfogható megélése. Amikor olyan ingatlannak viselem gondját, azt újítgatom fel – belefektetve időt és energiát és anyagiakat, ami nem az enyém. Nem a gyerekeim öröklik, hanem a mindenkori lelkészemet költöztetem bele, vagy majd a szolgatársnak adom tovább.
És ennek elfogadása ebben az individualista világban – ha úgy tetszik – egyfajta bizonyságtétel az Istentől kapott közösségem elfogadásáról, múltjának elfogadásáról és jövőjének reménységéről. A közösség gondviselő Gazdájába vetett hitről.
(Amúgy meg szerintem itt az ideje egy légkondit beszerelni a parókiánkra… ☺)
