„Úgy érzékeltem, hogy a résztvevők nem próbáltak elmenekülni a nehézségek elől.” – fogalmazott Rowan Williams volt canterbury érsek a negyedik nemzetközi ökumenikus konferenciával kapcsolatban a Szemléleknek adott interjújában. Jelenlévők, azt hiszem, többször előbb visszafogtuk a lélegzetünket, várva a többiek reakcióját… Ilyeneket tényleg lehet, szabad kimondani ilyet itt Szent Márton hegyén? Nem szakad ránk a nyolcszáz éves bazilika?
A dogmák tévedhetetlenségének kérdését ugyanúgy feszegettük, mint az egyház saját felelősségét a kommunista diktatúra és a mindenkori államhatalomtól való függés eltűrésében, majd az ökumenikus vesperás zárókönyörgésében az a kérés hangzott el Isten felé, hogy örvendeztesse meg népét „azokkal az ajándékokkal, melyeket az Egyház a reformációban kapott”. – Így is lehet?
Szóval ez a tükör amennyire jól esett, annyira fájt is, rámutatott a mi református kibeszéletlen múltunkra, lefojtott, elnémított jelenünkre. Ez a tisztabeszédű bátorság olyan volt valóban, mint aranyalma ezüsttányéron, és mindannyiunktól igényelt nyitottságot, őszinteséget egyaránt. Mégsem volt senki felé sértő, vagy tolakodó, mert a legnagyobb szeretet bélelte. – Így is lehet?
A tudományos diskurzus előbb imádságos liturgiába, majd vendéglátásba fordult. Amúgy is nagyon őszintén tudok hálás lenni mindenkiért, aki helyettem ételt tesz az asztalra, de a barokk ebédlőben ima és a regula szavai után egymásra figyelve enni mindig felemeli számomra az étkezés élményét, hátha még a főapát azzal vezeti be, hogy addig is, amíg eucharisztikus közösségbe kerülhetünk, legyünk így egy asztal körül! És voltunk: szerzetesek és szerzetes nővérek, ortodoxok, evangélikusok, reformátusok és laikusok, mindenféle tisztségből. – Így is lehet?
És az együttlét egy vasárnapnyi szünetet követően a gyülekezetünkben hétfőn és kedden rendhagyó folytatást nyert.
Mert mindkét nap egy-egy tanítványcsapatnyi bencés diák érkezett hozzánk és a környék még néhány templomába ismerkedni úgy az ökumené jegyében a többi felekezettel, mint a környékkel, egy kerékpáros lelki nap formájában. Azon túl, hogy nálunk fogyasztották el a szendvics ebédüket és meghallgatták a gyülekezet történetét és sajátosságait, kérdeztek. Összeállított miniliturgiájukban minden felekezetnél, akinek épp a vendégszeretetét élvezik, megtanulták, végig énekelték az egyház egyik énekét. Nálunk épp az „Ím bé jöttünk nagy örömben” zengett ezen a furcsa, nagyon szerzetesire hajazó énekmódon. Nem a nagytüdős-elhúzós, bömbölős református, hanem a visszafogott, válaszolgatós módon teljesen máshogyan tölti be a teret a jólismert ének. Nem kevésbé szép, de nagyon szokatlan. — Így is lehet? És közös imádsággal, áldással tekertek tovább a közeli evangélikusokhoz.
Rengeteget tanulunk egymástól. Annyiféleképpen lehet járni a megszentelődés útját, és dicsőíteni az Urat! És nem is sejtjük, mennyi közös nyomorúságunk és mennyi közös célunk és örömünk van, csak egy-egy mozaikdarabra csodálkozunk rá. Fel kéne adni a felekezetieskedést? Dehogy is! Csak örülni egymásnak! Látni egymásban a teremtményt, a megváltásra szorulót, akivel együtt járjuk az emberség sokszor rögös útját. És amikor az egyik felkezet botlik és gyenge, legyen bátor és szókimondó a másik, mert így lesz ragadós a remény!
(FOTÓK: Pannonhalmi főapátság, fotós Hajdú D. András)