A gyülekezeti lelkész élete során nagyon sokszor lát sírhantot. A szolgálatunkhoz tartozik a temetési istentisztelet, a búcsúztatás is. Ki tudja, hány százszor álltam már én is ilyen földdombocska mellett, néztem végig, ahogy a két méter mély gödör lassan betemetődik a koporsóra hulló rögökkel és végül elborítják az emlékezés virágai, koszorúi. Bezárul. Megszokhatatlan látvány.
Idén is elmaradt most már mögöttünk a „halottak hosszú hétvégéje”, ezek a gyertyafényes, temetőlátogatós napok, amikor oly sokan, élők, jártak az elhunytak nyughelyei között. Rendbe tették a hantokat, letisztogatták a síremlékeket, letették a virágokat, a mécseseket és emlékeztek. Voltak, akik rég elveszített szeretteikre gondoltak, volt, akiben még friss volt a gyász fájdalma. Nézték a sírt és a sír visszanézett rájuk.
Ilyenkor nem csak a veszteségeinkkel szembesülünk, hanem a saját elmúlásunkkal is. Valahol-valamiképpen látjuk a saját sírunkat is.
Sokszor hallom ezidőtájt a csendes temetőben a suttogásokat: Itt van a mama, a papa, a rokon, … itt nyugszanak. Pedig a föld alatt nincsen senki. Csak lebomló, elporladó testek, lassan elmálló csontok, vagy pusztán pár marék hamu. Az otthoni, családi sírbolthoz sem tudok úgy kimenni, hogy „itt van” az apám, a testvérem, a nagybátyám, az őseim…
Az én számomra, aki teremtményként ebbe az időbe és térbe vagyok rekesztve, halottak, igen. De úgy gondolok rájuk, hogy ők Istennél, Krisztusnál vannak. Ahogy Jézus mondta: „Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él.” (Lk 20,38)
Tudom, milyen fontos, hogy legyen egy „hely”, mégpedig nem a mindennapi élet helyszínén, ahova ki lehet menni emlékezni. Lélektanilag nagyon is fontos, segít a gyászban. Ezért nem tesz jót, ha valaki például hazaviszi a hamvakat, vagy szenvedik meg sokan, akik háborúban, természeti katasztrófában, repülőszerencsétlenségben vesztik el szerettüket, hogy nincsenek elhelyezhető földi maradványok.
Tudom, fontos lesz majd az itt maradóknak az én sírom is. De keresztény hitem nekem arról szól, hogy nem ott leszek. A feltámadást sem tudom tanként hinni másképp, sem a saját elmúlásommal szembenézni, mint hogy annak az élő Krisztusnak hiszek, aki azt ígérte: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; … És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (Jn 14)
