Ha azt mondom, szeretőm van, hűtlennek gondolsz. Ha szeretője vagyok valakinek, riherongynak bélyegzel. Pedig szeretni és szeretve lenni jó! De nem így, a szó főnévi alakjában. Az a kapcsolat, amit folyton titkolni kell, ahol nincs lehetőség a kiteljesedésre, esetleg az elején még hoz valami új színt az életbe, de csak az elején. Izgalmasabbá válnak a mindennapok, visszatér a huncut csábítás játéka, újra férfi és nő lehet az illető, kitörve az apa vagy anya tokjából és a hétköznapok monotonitásából. De ez mind valaminek és valakinek a kárára történhet. Idő, pénz, energia, szeretet folyik ki az egyik kapcsolatból, ami aztán egyre nagyobbra dagasztja a szerelmi viszony illékony szappanbuborékát a másik kapcsolatban.
De ha csak ennyi van kilátásban, akkor ez tényleg egy illúzió. Nincs növekedés benne, ha eltekintünk az egyre nagyobbra duzzadó hazugságáradattól. A gyakorlatban azonban egyre kisebbre zsugorodik minden. Rövid az együtt töltött idő. Szűk a tér, ami korábban ideálisnak tűnt. Kevés a támogató jelenlét, ráadásul az önértékelés is folyamatosan töpörödik. Bár vannak kultúrák, ahol társadalmilag elfogadott, sőt, egyenesen csodált egy ilyen árnyékkapcsolat, a folyamatosan szeretetre éhes lélek mégis feszeng. Mert ugyan szeretői státuszba kerül valaki, mégsem a szeretet dominál, hanem a csalás. Ebben az értelemben a szerető = csaló.
Biztos vagyok benne, hogy ha igaz szeretetről beszélünk, nincs olyan férfi és nő ezen a világon, aki megelégedne a csaló szerepével. De még az Isten sem elégszik meg vele, ahogy keresztény hívők milliói imádkoznak azért, hogy az egyház se elégedjen meg vele. Égbekiáltó morális mélységet és űrt jelent a máshol és mással keresett szeretet, ami nem hagy nyugodni. Pont azért, mert az ember szerető akar lenni, de a szó melléknévi alakjában. Az akar lenni, aki szabadon szeret, és akit szabadon szeretnek. Ha azt kérdezed, mit jelent igazán szeretni, milyen az a nő, férfi, Isten, egyház és társadalom, mely igazán szeret, a válaszom az, hogy szabad. Ez a szabadság pedig olyan, mint egy a színeire bontható prizma. Magában hordozza a méltóság, kölcsönös tisztelet, (ön)értékelés, (ön)bizalom, és (ön)megbecsülés árnyalatait.
Igazán szerethető-e az a férfi vagy nő, akiben nincs bizalom, aki folyamatosan kontrollál? „Mikor jössz már? Hol voltál? Kivel találkoztál? Miről beszéltetek? Mennyi pénzt költöttél? Mit vettél? Mutasd a telefonod!” Ahol a féltékenység diktál, ott a félelem lép a szeretet helyébe. Mindketten félnek. Attól pedig, amitől és akitől tartunk, elmenekülünk. Vagy igazán szerethető-e az a férfi vagy nő, aki önmagát nem értékeli? Aki igénytelen a beszédére, személyes higiéniájára, társadalomban elfoglalt helyére? Aki csak úgy érzi magát értékesnek, ha a másikat elnyomja? Igazán szerethető-e az a férfi, nő, egyház, ki önmagát nem becsülve úgy érzi, prostituálódnia kell egy kis elfogadásért, megértésért és intimitásért? Igazán szerethető az a férfi vagy nő, aki érzelmileg manipulál, sértődékeny, megkérdőjelezi a másik épelméjűségét, gondolatainak valóságát? Igazán szerethető az a férfi vagy nő, aki büntet csenddel, a szex megvonásával? Kinek az intimitás hol gyengédség, hol fegyver?
Melyik ember az közülünk, aki folyamatos igenekkel válaszolt? Melyik ember az közülünk, aki ne ismerné ezeket a kapcsolati mechanizmusokat? Melyik ember az közülünk, kiben ne volna benne a vágy az igaz szeretetre? Egy ilyen kapcsolati sémával mit jelent a hűség? Mentség a hűtlenségre a másik zárkózottsága?
Nem csak hiszem, de meg vagyok győződve róla, hogy az ember, férfi és nő, családok, de még az egyház is, újra és újra ezeket az elfuserált mintákat követik és adják tovább, ha nincs jelen a mindennapjaikban a szerető Isten. Ő pedig nem a harmadik akar lenni a kapcsolatunkban, hanem a teljesség.
