Most jelent meg egy EU-s közvélemény kutatás eredménye a nők elleni erőszakról. A felmérés a 2020. szeptember és a 2024. márciusa közötti intervallumot foglalja magában, és 115 000 nő vett benne részt Európa minden pontjáról. Az összesítés alapján átlagosan az európai nők 31,8 százaléka, míg a magyar nők 54,6 százaléka szenved el valamilyen formában erőszakot élete során. A kutatás a lelki és fizikai erőszakkal, fenyegetéssel, szexuális erőszakkal és szexuális zaklatással kapcsolatos kérdéseket vizsgálta. Bár a felmérést reprezentatívnak mondják, mégis a számok tükrében óvatosan kell kezelni az eredményt, és főleg konklúziókat levonni belőle. De szerintem már egy eset is több, mint ami tűrhető, tolerálható ebben a tárgykörben. Ezekben az erőszakos megnyilvánulásokban az a közös, hogy mindig van egy önimádó, nárcisztikus ember, akinek csakis a saját érdekei, vágyainak a kiélése számítanak. Sajnos a legtöbbször nők válnak erőszak áldozatává, ezért nem lehet csupán a nemi hormonok különbségét felelőssé tenni, hiszen az ember nem csupán ösztönlény.
Mint említettem, az erőszakban nagy szerepet játszik a nárcizmus. Kicsit utánajártam, mit mond a tudomány, milyen is a nárcisztikus ember és miről ismerhető fel. Miért van az, hogy ha potenciálisan ennyire veszélyesek, mégsem hallunk róluk eleget. Érdekes, hogy a nagy “coming out”-ok sorában még senki sem igyekezett eddig nyíltan felvállalni, hogy én bizony ilyen vagyok. Pedig a szexuális devianciák közreadását mára már büszkeség és megdicsőülés övezi a társadalom bizonyos szegmensében, úgy, mint az alkohol- vagy drogfüggőségből való szabadulást bizonyos hívő körökben. A nárcizmus még ma is nagyon kényes, mondhatni tabutéma, ezért kell róla beszélni, mert többeket érint a mindennapokban, mint az előzőek. Sajnos ez nem egy influenzaszerű megbetegedés, amit 100 méterről kiszúr az ember egy vörös nózi láttán. Ez a kór lappangó, és sokszor akkor sem veszi észre az áldozat, amikor már rég egy narcisztikus ember hálójában vergődik.
A megnevezést a görög mitológiából eredeztetik. Élt egy Narkisszosz nevű fiú, aki egy nimfa gyermeke volt. Belé mindenki első látásra beleszerelmesedett, ami miatt elkezdte magát imádni, miközben minden hozzá vonzódót visszautasított. Egyszer meglátta saját tükörképét egy forrás vizében, és benne is felgyulladt az olthatatlan szerelem lángja. Végül annyira önmaga megszállottjává vált, hogy belemenve a folyóba megfulladt. A parton a Narkisszosz lábnyomából kinőtt virágot róla nevezték el nárcisznak. A nárcizmus kifejezést pedig Sigmund Freud alkotta meg a mitológiai alakra utalva. Freud szerint az ilyen kórképben szenvedőket beteges önhittség, önzés jellemzi, akik igazából csak magukat tudják szeretni. Ő úgy gondolta, hogy bizonyos szintű nárcizmus mindannyiunkban jelen van születésünktől fogva, csak nem mindegy mennyi.
Az élet minden területén, közéletben, munkahelyeken, társas kapcsolatokban is fellelhetők a kórosan nárcisztikus emberek. Az ilyen személyiségzavarral rendelkező ember úgy érzi, hogy mindenki másnak meg kell változnia körülötte, hogy ő jól érezhesse magát, miközben ő maga semmin nem hajlandó változtatni. Amikor először találkozunk az ilyen személyiséggel, valószínű, hogy elbűvölőnek, vonzónak találjuk, sokszor ő van a társaság középpontjában. Ugyanakkor teljesen mást lát belőle a külvilág, mint amilyen valójában. Könnyű az ilyen embert megszeretni, de miután rátelepszik valakire, a kifejlődött parazita kapcsolatból már annál nehezebb kilépni.
A nárcisztikus alapvetően jelentéktelen személyiség, semmiben sem biztos, legfőképpen magában nem, ezért mindig másol valakit. Nincsenek önálló gondolatai, mert a sok-sok csalódás, kudarc megtanította arra, hogy a saját kútfője nem sokat ér. Ellenben a helyezkedés művészévé válik, hogy előrébb jusson. Legalább 200%-ban óvja önmagát, és gondokért, bajokért a felelősséget állandóan valaki másra hárítja. 0-24 órában képes felvenni az áldozat szerepét, ahogy a helyzet megkívánja. Bármikor bocsánatot kér bárkitől, mert ezt nála csupán bejáratott szólam, amit megtanult, ugyanakkor nincs a szavai mögött semmiféle megbánás, változtatási szándék. Nincsenek valódi érzelmei, barátai, neki csak érdekei és céljai vannak. Kerüli a konfliktust, igyekszik rendszeresen kimaradni belőlük. Ezekben a helyzetekben a hasznos hülyéket használja, akiket megvezet. Ilyenkor ő nagyon elfoglaltnak tünteti fel magát, és a neki kellemetlen feladatokat másra testálja. Gyakran úgy kér: „Csináld meg te, légy szíves, mert nem érek rá a sok más fontos dolgom miatt, vagy – körmönfontabban – mert te úgyis sokkal jobban értesz ehhez, mint én.” Nagyon szereti az un. háromszögeket: mindig valaki mást tol maga előtt a konfliktushelyzetben, míg ő a háttérben maradva igyekszik nem bekoszolni a kezét. A másik nagy fegyvere a kifárasztás; mindenkinek igent mond, de nagyon ritkán teljesíti az ígéreteit. Ha ezt számonkérik tőle, mindig van egy jó kifogása, és előbb-utóbb a számonkérőnek lesz kellemetlen a helyzet, és inkább beletörődik a változtathatatlanba, és kálózza a veszteségét. A nárcisztikus ember szereti bizonytalanságban tartani embereit és egyfajta függőségi rendszert alakít ki maga körül. A kórosan nárcisztikus személyiségek sokszor a legszorosabb emberi kapcsolatokban, mint például a házasságban is, szedik áldozataikat, a házastársak sokszor nem is tudják, hogy kivel bútoroztak össze.
A beteges nárcizmusnak komoly szakirodalma van, de mivel annyira látens, hogy jó darabig nem tűnik fel a közvetlen környezetnek sem, lassan, lépésről lépésre, szinte természetesen fejlődik ki, hatalmasodik el. Nemcsak főnök és beosztott viszonyában lehet észlelni a tüneteket, hanem a házastársak, élettársak között is. Nagyon nem mindegy, hogy ki mennyit rak bele egy kapcsolatba az egyensúlyi állapot megtartása érdekében. Ha az egyik fél mindig csak kivesz, az összeomlás elkerülése végett a másiknak sokkal többet kell betenni, hogy valamiféle egyensúly fennmaradjon. Az anyagi, érzelmi vagy egyéb függésen alapuló viszonyban az egyik fél egyre nagyobb előjogokra tart igényt, a másik fél pedig kénytelen egyre inkább behódolni és akár az identitásának teljes feladásával fizetni. A narcisztikus ember természetesnek veszi, hogy neki van „házicselédje”, aki szó nélkül kiszolgálja őt. Ezért hiányzik a szótárából a „köszönöm”, mert neki bizony minden kijár. Így alakul ki egy egyre durvább alá- és fölérendeltségi szerep a békesség látszatának megtartásáért. A nárcisztikus ember uralkodik, a másik fél pedig tűr és olykor még hibáztatja is magát, hogy ő az, aki nem elég jó, és ezért talán rá is szolgál a büntetésre. A csöppet sem idilli helyzet valamikor kitart egészen a sírig. Ha a nárcisztikusból előtör a féltékenység, akkor rendszeresen számonkér, nyomoz és kutakodik, hogy a rögeszmét alá tudja támasztani tényekkel. Az alárendelt személy addigi szűk mozgástere még jobban csökken. Előfordul, hogy csenddel bünteti a másikat, napokig nem szól hozzá, sőt nem is válaszol a hozzá intézett kérdésekre. De a testiség megtagadása, korlátozása is szerepel a megregulázási palettán. Nyíltan kell erről beszélni, mert ez testileg és lelkileg tönkreteszi a másik felet. Legtöbbször a nők kerülnek bele az ilyen áldozati szerepbe, de nem kizárt, hogy ők is lehetnek narcisztikusak.
A nárcisztikus ember által megfertőzött kapcsolat olyan mentális pressziót jelent az elszenvedő ember egészségére, hogy a károsodás sokszor visszafordíthatatlan. Ilyenkor nemcsak az áldozatot kell gyógyítani, hanem a kialakult körülményeket is meg kell változtatni, mert a „visszafertőződés” gyakori. A nárcisztikus ember ugyanis mindent megígér, hogy visszakapja a „házicselédjét”. A másik fél meg elhiszi, hogy most másként lesz. Különben is sokszor nincs hova mennie, vagy a gyerekek érdekeit nézi és reménykedik. Sajnos ritka eset, hogy jobbra fordulnának a dolgok. A helyzetet az antidepresszáns tabletták sem oldják meg, csak is a pillanatot kezelik. De ennek az ”idillnek” is komoly ára van, idővel ki is kell fizetni a kemikáliák adta nyugalmat testi-lelki mellékhatások formájában. A nyílt, igaz szó, a bűnbánat és bocsánatkérés, a megbocsátás és a szeretet tudná csak megoldani a problémát, aminek csupán egy „mellékhatása” van, még pedig a megelégedett, boldog élet.
Sigmund Freud szerint minden emberben van egyfajta nárcizmus. Ez alól tehát az egyházi emberek, sőt a lelkészek sem kivételek. A Biblia se hadakozik ez ellen, hiszen azt tanítja: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Vagyis nem tudom a másikat sem jól szeretni, ha magamat nem fogadom el, nem szeretem. Azonban aki kilép a sokaságból a világot jelentő deszkákra, ad absurdum fellép a szószékre, miközben meg akar mutatni valamit magából is, ki van téve a nárcizmus kórossá válása veszélyének. A hiúsági faktor az egyházban is fellelhető. A lelkészi hivatás nagyon magányos szolgálat tud lenni, csak úgy lehet elviselni, ha a lelkész a terheit megmutatja és megosztja a gyülekezettel is. Mint minden hallgatósághoz szóló ember, bizony ő is igényli a visszajelzést szolgálatával kapcsolatban. De főleg a dicséretek elfogadásánál dől el, hogy az egója győzedelmeskedik-e, vagy szívből, őszintén hagyja, hogy Jézusé legyen a dicsőség. Minél inkább az egó győz, annál egyenesebb az út a kóros nárcizmus kialakulása felé, mely önzésben, önimádatban ölt testet, és elhatalmasodva, gyógyulás nélkül a kárhozatba is taszíthat. Az egyetlen visszaút az, hogy az ember Isten kegyelméből ráébred, hogy ő is az Úr egyik teremtménye csupán, aki csak azt tudja adni, amit ő is úgy kapott az Úrtól. Ha ez az alázat nincs meg, az fájni fog az egyénnek, de fáj a közösségnek is.
PS.
Találtam egy kisokost, miről ismerhető fel a nárcisztikus ember:
1, Elvárja, hogy mindenki csodálja, akkor is, ha erre nem méltó.
2, Teljes empátiahiány: Nem akar, és nem is tud azonosulni mások érzéseivel. (De a pózt fel tudja venni.)
3, Úgy érzi, hogy mások irigyek rá, de igazából ő irigy másokra, mert félti a pozícióját.
4, Túlzó, nagyravágyó, pénzről, hatalomról, sikerről fantáziál.
5, Úgy érzi, hogy ő „más”, különlegesebb, mint bárki más. Nem alacsonyodik le egy „átlag” ember szintjére, gyakran lenéz másokat. De megtanulja ezt nem kimutatni, legalább is nyilvánosan nem.
6. Kizsákmányol, kihasznál másokat mind testileg, mind lelkileg.
7, Jellemző rá a nyílt vagy bújtatott arrogancia, fennhéjázás. Ez is helyzettől függő.
8, Túlteng a feljogosítottság érzése, mindenkinek azonosulni kell az ő elképzeléseivel, azonban ha nem értenek vele egyet, akkor hideggé, tartózkodóvá válik, illetve megsértődik, áldozati pózba vágja magát.
9, Nincsenek őszinte érzései, hiszen belül üres. De igyekszik saját idealizált képét odatartani a külvilág felé, hogy őt ezzel azonosítsák.
10, Semmiben sem biztos, ezért folyton kompenzál mindennel és minden módon.
11, Önmaga védelme a váratlan dühkitörésektől, a sértődésen, az áldozati pózon át a felelősség áthárításáig terjedhet.
Érdemes megnézni Mikó Krisztina videóit a nárcisztikus emberekről és kapcsolataikról itt és itt.
