Jósafát, Júda királya, megijedt, amikor megtámadta őt a túlerőben lévő ellenség. Megijedt, de nem a hadserege fejlesztését tűzte ki célul, hanem Isten közelségét. Böjtöt hirdetett, és bűnbánatot. Egy olyan állapotba hívta be a népét, amiben elfordulnak mindattól, ami emberileg erősíthette volna őket, Isten pedig adta nekik a maga erejét. Jahaziél, az Ászáf fiai közül való lévita által szólt Jósafáthoz. – Ez nem a ti háborútok, hanem Istené! – Azután egy egészen abszurd kép következett. Isten parancsára, az ÚR énekesei, díszes, papi öltözetben, Isten jóságáról és szeretetéről énekelve vonultak a hadinép előtt. Az ellenség megzavarodott, és a saját csapataikon belül egymás ellen fordultak. Jósafát királynak győzelmet adott Isten. (Krónikák II. könyve, 20. rész alapján)
Azt el se tudom képzelni, hogy ilyesmi, manapság, egy ország irányítása szintjén előfordulhatna a világban. De érdekes belegondolni, hogy volt olyan kor, amikor Isten ilyen mértékben helyet kapott egy ország életében. Fegyverkezés helyett bűnbánat és böjt, aztán meg a hadsereg élén Istent dicsőítő énekesek. Most, ahogy leírom ezeket, szinte hallom, hogy ki hogyan fogalmazza meg, miért teljesen hiábavaló ilyesmi párhuzamba még csak belegondolni is. El is engedem ezt a szálat.
De megragadok egy másikat.
Hogy vagy? Mi az, amiben azt éled meg, hogy bekerített az ellenség? Érthető, hogy megijedtél. De aztán mit csinálsz? Fegyverkezel? Összeszeded magad és beveted minden erődet? Kihasználod minden maradék lehetőségedet? Vagy böjtöt tartasz és bűnbánatot?
Nyaranta tartunk egy tábort, amiben Istent dicsőítő dalokat tanítunk gyerekeknek, fiataloknak. Énekkel és különböző hangszerekkel dicsérjük Istent. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy Isten miért akarja, hogy dicsérjük Őt. Ha Isten valóban olyan fenséges, csodálatos, mindenható, ahogy mondod, biztosan nincs szüksége rá, hogy ti dicsőítsétek őt, – mondta nevetve. És igen, nem is Istennek van szüksége rá, hanem nekünk. Mert Isten dicsőítése kicsit sem hasonlít ahhoz, ahogy az egyik ember szép szavakkal legyezgeti a másik ember hiúságát, büszkeségét. Inkább ahhoz hasonlít, mint amikor az ember a szerelmese szemébe nézve azt mondja, hogy szeretlek, gyönyörű vagy, te vagy a mindenem, te vagy az életem értelme. – Nekünk van szükségünk rá, hogy a kimondott szavainkkal megerősítsük azt, ami a szívünkben van. Hogy mielőtt a sok más zaj között eltűnne, hangot kapjon a bennünk élő valóság és átjárja az egész lényünket a megvallás ereje.
Viszont így még abszurdabb a hadinép előtt vonuló énekesek serege: megy egy ünnepi öltözetű csapat a hadsereg előtt, és szerelmes dalt énekel Istennek! – Bizony meg is zavarodott az ellenség!
Az jut eszembe, ahogy felébred reggel az ember. Mennyi minden vár rá aznap is, aminek egy részéről még sejtelme sincs! Vannak közöttük jó dolgok, de általában van egy csomó nem jó is. Nekifuthatunk a napnak a magunk erejéből, de mondhatjuk azt is, mielőtt kibújunk a takaró alól, hogy jó reggelt, Atyám! De jó, hogy a te gyereked lehetek! Szeretlek téged! – És máris egy sokkal jobb helyről, sokkal nagyobb erővel indulhatunk!
