Mindenkinek van olyan dolga a múltból, amit nem igazán szeretne kirakni az ablakba, hogy azon aztán ország világ csámcsogjon. A korosodás velejárója, hogy egyre inkább van az embereknek múltja, és azon bizony akad néhány szeplő is. De ez így van mindenkivel a bűneset óta, hiszen nem vagyunk tökéletesek. Mégis sokan próbálják azt terjeszteni magukról, hogy nekik bizony nincs semmi baj a múltjukkal, előéletükkel, olyan fehérek és tiszták, mint a hó vagy a ma született bárányok. Minél jobban verik a mellüket, ezzel csupán egy dolgot bizonyítanak, mégpedig a „nulla” önismeretüket, emberségüket. Persze sokszor sajnos a másféle véglettel is találkozunk, amikor van ugyan egy felvállalt, nem egészen szeplőtelen múlt, de az ebből való megtérés igazából csak a szavak szintjén jelentkezik, mert ez olyan jól hangzik bizonyos körökben a mai világban.
A szomszédunkban öldöklő háború dúl már több éve, melyben az emberi értelem már régen megbicsaklott, de közben a véren vett profit újabb és újabb zsebeket töm tele. Reméljük, hogy nemsokára mégis beköszönthet a béke, a szabad levegőből végre Ukrajnában is mindenki teleszívhatja a tüdejét, és a roncsok, romok kormos füstjét elfújja a szél, az Isten békességet hozó szele.
Isteni szélről azonban nem csak a mi kultúrkörünkben olvashatunk. A Távol-Keleten az „isteni szél” (kamikaze) kifejezés onnan ered, hogy Kubiláj mongol kán 1274-ben megtámadta Japánt. Azonban a Hakata-öbölben vívott csatában a mongolok vereséget szenvedtek, mert hajóik jelentős része elsüllyedt a csata első napját követő éjjelen támadt viharban. De a kán nem adta fel a tervét, 1281-ben még erősebb sereggel támadt. Ezúttal két napig tomboló tájfun miatt veszett oda a flottája. Az „isteni szél” ismét közbelépett.
De ugorjunk kicsit az időben, és közben vegyük észre, hogy az emberi akaratból lecsapó „isteni szél” nem ugyanaz mint az isteni akaratból származó. 1945-ben szégyenben maradtak azok a japán katonák, akik kamikázé akcióra jelentkezve embertelen terhet vállaltak magukra öngyilkos akciójukkal. A pilóták megírták a búcsúlevelüket és el voltak szánva arra, hogy feláldozzák magukat a császárért és az országért. Annak tudatában készülődtek a felszállásra, hogy csak odaútra elegendő üzemanyag van a repülőgépükben, és az a céljuk, hogy becsapódásukkal felrobbantsanak egy ellenséges hajót, mert ez a kamikaze küldetés lényege. De mi történt? Váratlanul bejelentették, hogy Japán kapitulál a két ledobott atombomba hatására, és véget ért a II. világháború. A korábban ünnepelt, dicsőített hősökből, a kamikaze pilótákból a háború lezárása után olyan túlélő csoport lett, akik nem teljesítették az esküjüket. Ugyan nem rajtuk múlt a dolog, hiszen mindenre el voltak szánva, de ennek ellenére mégis szégyenben maradtak, mert Japánban a nem teljesített eskünél nagyobb bűn nincs is talán. Dicsőség híján ezek a pilóták a háború után is együtt maradtak, és szoros baráti közösséggé formálta őket a szégyenből fakadó sorsközösség.
Az egyház története, élete sem mentes a szeplőktől, bőven lehetne sorolni a nem épp dicső eseteket mind a múltból, mind a jelenből. De nem gondolom, hogy ezekre kellene most fókuszálni. Hívő emberekként régieknek és maiaknak is egyaránt tudniuk kell, hogy az Úr mindent lát és hall, mindenről tud. Üres, felszínes kegyeskedéssel nem lehet megúszni az ítéletet. Az Úr színe előtt elbírálásra kerül mind a cselekvés, mind a tétlenkedés, de a szavak és a gondolatok is. Az élet bizonyos tekintetben hasonlít a mocsárban való közlekedéshez. Mindenki szabadon dönthet, hogy igyekszik-e gyorsan előre kijelölt célja felé, vagy helyben toporogva várja a csodát, miközben elkezd egyre mélyebbre süllyedni.
Sokan abból élnek, hogy igyekeznek kikutatni, hogy éppen honnan fúj a szél, és mint jó szélkakasok, rögtön beállnak a megfelelő irányba a divatos széljárásnak megfelelően. (Mi férfiak tapasztalatból is tudjuk, hogy szembeszélben nem kétséges az eredmény.) Sokszor várunk a jó szélre akár vízen, akár földön, de repülés közben is. A jó szél jótékonyan tud hatni egy város életére is, mert pl. kisöpri onnan az ott megült szmogot, és ezáltal felfrissül a levegő. Azonban időről-időre tapasztaljuk, hogy gyakran akad valami, ami ellene áll a szabad szélmozgásnak. Lehet ez egy gát, ember által készített vagy más természetes akadály is. Ezeknek egy közös tulajdonságuk van. Ahol a szél elveszti az erejét, ott rögvest lerakja az addig magával hurcolt szemetet. Ezek a torlaszok gyűjtőpontokká válnak. A szélárnyékában összegyűlt szemétből aztán egyből előkerülnek azok, akik önmaguktól biztosan nem mertek volna kiállni a napfényre, mert önerőből nem is kerültek volna oda.
Bár mi reformátusok nem tartjuk kötelezőnek a klasszikus böjtöt, de még a meteorológia, a néphagyomány is újra és újra szembesít az un. a böjti szelekkel. Éppen ezért nekünk is fel kell tenni a kérdést: Mi lesz a böjt vége? Felfrissült húsvéti reménység vagy a böjti szelek gellert kapnak, elerőtlenednek az előttük tornyosuló akadályokon, és lepakolják az addig felvett szemetet. Nem könnyű a megtisztulás felé vezető út, és elég magányos is tud lenni. De a szégyenérzet sem társasjáték. A végén reménytelenül egyedül marad mindenki: csak ő és a tettei. Hacsak az isteni kegyelem szele el nem fújja életünkből a bűn fojtogató szmogját.
