„Nem hiszek a papnak
Aki a farzsebéből prédikál
Nem hiszek az ártatlannak
Aki poharaz a pirosnál
Nem hiszek a sorsban
Amire csillagokat aggatnak” QUIMBY ULTRAVALÓ
Amikor a közéleti perpatvarokat hallom, meg a hozzáfűződő elvárásokat, akkor gyakran jut eszembe egy bibliai történet. „13 A sokaságból így szólt hozzá valaki: Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget! 14 De ő így válaszolt: Ember, ki tett engem bíróvá fölöttetek, hogy megosszam az örökséget?” Lk. 12, 13-14
Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy nincs véleményem. De van. Azonban a vélemény nem ér semmit, mert van mellette még több millió vélemény. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy nincs szimpátiám emberek felé. Mert van. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy mindenhez értek, mindenkire befolyással vagyok, hogy meg tudom oldani a helyzeteket. Nem tudom. Átverhető is vagyok.
De rohadt kényelmetlenül érzem magam, amikor a szimpatikus, vagy nem szimpatikus emberek revolvereznek, jó érzésre, humanizmusra, keresztyénségre, hitre, szeretetre és bármire hivatkozva, szinte zsarolva, szinte fenyegetve megpróbálnak maguk mögé, alá besorozni. Hasznos idiótának kellenék, masírozó tömegstatisztának. Valamikor 1994-ben elhatároztam, hogy kiszállok a történelemből. Nyilván ez nagyot mondás, csak látva az előző rendszert, a végét, a rendszerváltást, az elveket és az elvtelen leértékelődését, inkább egy bibliai igazságot karakteresen artikulálok. „9 Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint előkelő emberekben bízni.” Zsoltár 118, 9; „Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani.” Zsoltár 146, 3; „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz igazodik.” Kolossé 2, 8
Magamra nézve is szeretettel ajánlom az autók hátsó szélvédőjén lévő viccesnek szánt táblácska szövegét: „Ne kövess, mert én is eltévedtem”. Kivéve, ha azt látod, hogy Jézus Krisztust követem.
Szeretek idézni. Karátson Gábor 1956 után írja ezt: „Végül is elítéltek. Levittek a földszintre a Markóban, és ezzel elkezdődött az odisszea. Lélektanilag, azt hiszem, hogy igazából én azt akartam, hogy csukjanak be. Ahogy Thoreau is írja, hogy bizonyos korokban becsületes embernek börtönben a helye. Jobban is feküdt nekem az ilyen ellenállás, mint a fegyveres harc, az is biztos. Ez a fontosabbik fele számomra, maga a börtön. Valami módon élveztem, valami kifejeződött ebben a börtönvilágban Magyarországon.
A földszinti zárkában együtt voltunk a közbűntényesekkel. Volt egy házasságszédelgő, aki hat vagy tizenkét nőt etetett be, egy BKV-ellenőr, aki cinikusan mesélt arról, hogy mint ellenőr miket szokott volt csinálni. Aztán volt egy cigány közért-betörő. Még nagyon sokan voltak ott. Ott kaphattunk könyveket: Kanttól A tiszta ész kritikája, megvan most is, benne van az ügyészségi pecsét. Aztán apám elküldte az Északnyugati átjáró című regényt. De az elveszett. Ilyen körülmények közt valahogy nekem nem feküdt soha az, hogy szórakoztatót olvassak.
És volt még egy nagy öngól, Kodolányi Jánostól az Égő csipkebokor című regény. Akkoriban hírlett, hogy kiadják. Az utószava – amit Kodolányi János írt – hihetetlenül lehangoló volt. A pártot és a kormányt Mózeshez, míg a magyarokat a Mózes ellen lázongó pusztai zsidókhoz hasonlította. És hogy mily fájdalmas is vezetőnek és vezetetteknek ez a meghasonlása. Elöntött az életundor. Ez rettenetes volt, mert én is költő akartam lenni, és tiszteltem ezeket az embereket, a magyar irodalmat. És a tiszteletre méltó írók jelentős része aláírta, hogy az ENSZ ne tárgyalja a „magyar ügyet”. Azoknak, akik nem írták alá, mint Ottlik Géza vagy Mándy Iván, szinte a nevét sem ismertem. Ők ilyen fekete lyukak voltak, akik nem sugározzák a párt fényét. És úgy érezte az ember, hogy a nagy írók voltak, akik belevittek a forradalomba, legalábbis nagy szerepük volt a dolog előkészítésében. És utána meg azt mondják, hogy nem ér a nevem. Kezdtem úgy érezni, hogy magyarul csak hazudni lehet, és akkor nem érdemes szólni. Mert a legkisebb nyomásra szétmállanak ezek a gránitnak vélt sziklák. Ez rettenetes volt. Nem lehet elképzelni, hogy Arany János mondjuk 1850-ben aláírta volna, hogy jól tették, hogy fölakasztották az aradi tizenhármat. Nem írta volna alá. Tényleg, valahogy csúsztunk, hanyatlottunk. Ez rettenetes volt.”
Bár, ha nem is értek egyet a vonulók ideológiájával, ám vonuljon mindenki, ha akar, csak ne tépjék le a virágokat, ne tördeljék le a fák ágait, ne tapossák ki a vetést, ne szemeteljenek, és hagyják békén az állatokat, madarakat, bogarakat. Ne zavarják fel a vizet, ne piszkoljanak bele. Ne verjék be az ablakok üvegeit, ne firkálják össze a falakat, ne tördeljék össze a sörös, boros üvegeket, és a petpalackokat is vigyék vissza. Ne tapossanak el embereket. Ne cseszegessék azokat, akik nem érdemlik meg a látványukat. Hagyják meg az élhető környeztet, és ne kényszerítsenek senkit a saját meggyőződése ellenére élni, cselekedni, beszélni. Ha ezekben a közös minimumokban meg tudunk egyezni, akkor jó. Ez legyen érvényes mindenkire.
Valahogy így tudom megfogalmazni az összes emberi nagy eszmék, elvek felindulására a kérésemet. Hiszen én is lelkesedtem valamikor eszmékért, igaznak gondolt emberekért. De a nagy elvek mindig beszűkültek. Egy idő múlva soha nem az elvek megvalósításért megy a harc, hanem az egyedi túlélésért, megmaradásért. A stratégiákat nem az elvek végrehajtására dolgozzák ki, hanem az egyének, kisebb közösségek túlélésére. Az is stratégia, ha ezt sikerül minél tovább álcázni szép elvként. Van, aki ügyesebb ebben, és valaki még hisz a mesékben. Talán nem mondok újat, hogy a háborúban a katonák még talán elvekért szállnak harcba. De a szakaszok, megtapasztalva a háború borzalmas napi halálos valóságát, már nem a háborút megindító szép elvekért harcolnak. Saját maguk túlélése a tét.
Amikor elfogynak az elvek, a szép szózatok, a hitelesség, a barátság, az emberség, akkor ismét nem marad más, mint Jézus Krisztus. Egyedül Ő. Kyrie Eleison!
Fotó: Arthur Tsang / Reuters / Tienanmen tér 1989.
