„Gyógyulunk-e az ő sebei által,
ha a sebezhetetlenség és a feddhetetlenség toposzának hódolunk?”
– Bella Violetta, Reformátusok Lapja
Szeretem az élő nyelv dinamikáját, ahogy új fogalmak születnek, ahogy új kifejezések képződnek. Ilyen szó a kozmetikázás is. Valamit látszatra feljavítani, eltüntetni a csúnyább, zavarosabb, rosszabb részeket – ezt jelenti az, ha kozmetikáznak valamit. Érthető, honnan indul el a kép, hogy milyen munkát végez egy kozmetikus valakinek az arcán, hasonlít ahhoz, ahogyan ügyködünk magunk, közösségünk, cégünk vagy valamilyen ügy feljavításán.
Kozmetikázott adatokról sokat hallunk a hírekben, közéleti, pártpolitikai vagy pénzügyi kontextusban. Ezekkel én nem is szeretnék foglalkozni. Viszont kozmetikázni egyházi, vallási és spirituális összefüggésben is szoktunk, sajnos.
PR-ra szükség van a XXI. században, tetszik vagy nem tetszik. Vannak olyan szakemberek, akik próbálnak a református egyházról is „kifelé” egy érthető és a sztereotípiáktól ellépő, azt meghaladó képet mutatni. Ez kommunikáció, egy szakma, szükség is van rá és lehet jól csinálni. Lehet és érdemes arról beszélgetni, sőt vitázni is, hogy mennyire kell, hogy hangsúlyos legyen mindez, mennyire kell a „szakma” szabályai szerint művelni egyházi témában, de az biztos, hogy örülni kell annak, hogy vannak körülöttünk, akik értik ezt és csinálják. De nem ez a mai téma, csak tisztázni akartam a dolgot.
Kozmetikázásnak nevezhetjük azt is, amikor közösségi vagy egyéni hibáinkat, bűneinket, mulasztásainkat takargatjuk. „Nincs itt semmi látnivaló, tökéletesen működünk, minden szép, minden halad, növekszik, gazdagodik.” Vélt vagy valós indokaink vannak: ne rajtuk csámcsogjanak; jön a sajtó, aztán szétszed; elfordulnak az emberek; félreértik stb.
De közben tényleg nem vagyunk tökéletesek. Közben tényleg sok helyen hibázunk, embereket, csoportokat bántunk meg figyelmetlen szavakkal, nem jól kezelünk ügyeket, vannak visszaélések, bántások, hagyunk sebeket a sajátjainkban vagy azokban, akik közel kerülnek hozzánk. És ez akkor is így van, ha azt látjuk, hogy többségében vállalható, hasznos, sőt áldást hozó az egyházi vagy gyülekezeti tevékenységünk. Akkor sem szabad kozmetikázni.
Nem szabad kozmetikázni a magunkról alkotott képet, mert először is magunkat csapjuk be. Kiemelni a „szép számokat” és elrejteni a csökkenő tendenciát azért sem jó, mert nem fogunk találni megfelelő eszközöket. Szép a sok konfirmandus a képeken meg az ünnepi templom, de ha ez csak a fotókon és pár órára igaz, akkor csak a valóságunk egy részlete, az összkép egy szelete. „Elsikálni” egy ügyet a politikában szokás, de nekünk más a biblikus hagyományunk. Persze ehhez bátorság kell, a szembenézéshez, a szégyen vállalásához, a megszomorodáshoz, a bűnbánathoz. Ezek nem csak liturgikus elemek, szépen szóló lelki könyvek részletei. Ezek kegyességünk, istenkapcsolatunk elemei. Ráadásul a gyógyulásunk útja. Ja, és az esetleges kiengesztelődéshez vezető lépések. (Hogy’ kikopott ez a szó az egyházi közbeszédből!)
De nem csak befelé hiba a kozmetikázás. Kifelé is. Az egyház nem tökéletes, sebzünk és sebződünk, Isten különös kegyelme, hogy mégis rajtunk keresztül adja tovább az evangéliumot. Nem azzal leszünk különbbé a világtól, hogy szupermenek közösségének javítjuk fel látszatra magunkat, hanem azzal, hogy tudunk mit kezdeni a rosszal, Jézus Krisztus miatt és őáltala. És fel tudjuk cserélni azt, ami rombol, arra, ami épít és áldást hoz, Jézus Krisztus miatt és őáltala.
Nagyböjt vége felé jó lenne a kozmetikázást felismerni és feladni. Vállalni akár a sebeinket is, vállalni azt, amit elrontottunk és keresni a gyógyulást, a változást, a megtérést, a békességet. Mert lehet.
És még valami. Egymással sem versengeni kellene, rejtegetve azt, ami nem jó. Ennek is meg lenne nálunk a kultúrája. Példa is lehetnénk egy offline és online is egyre jobban kegyetlenedő világban.
