Uram,
pedig én tényleg megpróbáltam.
Vinni magammal azt, amire rájöttem, amire rávezettél.
A böjtbéli felismeréseket, amikből elhatározások lettek.
A különösen is élessé váló kontúrjait az igének.
A nagypéntek lelkembe fúródó szilánkjait.
A feltámadás furcsa, mindent felülíró meglepetését,
ami mégis magától értetődő biztonságot jelent.
Az úrvacsora szélességét, mélységét és magasságát,
és benne a helyemet melletted.
Vittem egy ideig, vinni is akarom. De homályosodik az egész.
Uram,
pedig annyira akartam.
Átmosni a hétköznapot az ünnepben felfedezettel.
Megélni az átlagosban, a küzdősben, az unalmasban.
Élő példa lenni, egy olyan ember, aki ismer, keres, számol veled.
De a saját életem ritmustalansága szétrázza a lelkemet
és csak szivárog az, amit összeraktam magamban.
Uram,
segíts megtartani az ünnep kincseit.
Szeretnék veled tartani, a Feltámadottal,
szeretném hozzád igazítani magamat.
Segíts, hogy a húsvéti templom
ne csak visszhangozzon, hanem folytatni tudjam az éneket.
Szeretnék eljutni addig, hogy ne jelentsen kontrasztot
a húsvéti textus.
Uram,
köszönöm, hogy a húsvét nem egy hangulat,
hogy jóval több, mint egy ünnep.
A húsvét te vagy, azóta minden nap, a világ végezetéig,
velem, velünk.
A feltámadásban én is ott vagyok,
a te nyitott sírod az enyémet jelzi előre.
Az a nap kőszikla és új alap, amire építek,
az a nap új időszámítás.
Valójában mindegy, milyen napot is írunk,
feltámadásodhoz képest határozhatom meg magam és ez a kegyelem.
Biztos pont és origó, hogy élsz, azóta és mindig,
Uram, Jézus, és viszel magaddal az életbe minket is, engem is.
Uram,
köszönöm az idei húsvétot,
köszönöm, hogy figyelmeztetés és jel.
Tied a dicsőség, a győzelem,
tiéd, aki kétvállra fektetted a halált.
Az én halálomat.
