Elindult a 2025-ös Csillagpont is, Zánkán, újra körülbelül háromezer emberrel, tinikkel, fiatal felnőttekkel, segítőkkel, szolgálókkal. Én magam most egy programhelyszínen segítek, de úgy is jó itt lenni, hogy már rég nem vagyok célcsoport.
Délelőtt a közös áhítaton, dicsőítésen eszembe jutott egy másik Csillagpont, 2013., Mezőtúr. Az egyik előadáson ifj. Csomós József mondott valamit, ami sok mindent megváltoztatott bennem. Arról beszélt, hogy általában a fiatalokról, mint az egyház jövőjéről beszélünk, de ez így nem jó. Ők már az egyház jelene. Akkor ott beleragadtam ebbe a gondolatba és nem engedett. Persze, természetes, hogy a jövőt látja egy idősebb, a nagyobb lehetőséget, a hosszabb utat, ami hátra van. Én is így gondolkodtam, terveztem, a jövőről az ifjúsági munkában. De hát itt vannak, köztünk, jelen, a gyülekezeteinkben! Várják a helyüket, a szolgálataikat, a teret nekik… És ez nem a jövő. Ez most van.
Ez jutott eszembe a nagyszínpadnál, oldalt ülve, ahogy felpattantak tizenévesek, huszonévesek, énekelni, imádkozni. Ők itt vannak. Most. Szolgálnak, kérdéseik vannak, válaszokat keresnek, tenni akarnak, Krisztust követik.
Közben pedig az egyházi valóság nézi őket, mint furcsa lényeket, zavartan, néha gyanúsan, elvárásokat kívánva, sokszor türelmetlenül. Hogy lehetnének ők a jövő. Csak ahhoz sokat kellene változni, mert ez így annyira más, ahogyan ők jelen vannak…
Amikor én harminc éve, tizenöt évesen bekerültem egy gyülekezetbe, egy szeretettel teli, befogadó, ajtót nyitó, igazi krisztusi közösségbe, aztán konfirmáltam, hitre jutottam, én sem a jövő voltam, hanem a jelen. Akkor ott hoztam a problémáimat, kérdéseimet, de velem voltak a szolgálataim, a lehetőségeim is. Ott voltam, persze, kilógva kicsit a fősodorból kortársaimmal, de mégis ütköztetve, tanulva a hagyományt, ami teret is hagyott nekünk – miénk is lett a fősodor. Tanultunk egy lelki „nyelvet”, de közben formáltuk is. Így vannak itt a mai tizenévesek, huszonévesek. Kérdés, hogy tényleg van-e elég helyük, hogy a jelent befolyásolják, formálják? Egy ificsoport, egy aktív egyetemi gyülekezet, egy családot alapító, odaköltöző munkát kezdő huszonéves pár mit kap tőlünk? Pedig bizonyítanak. Itt vannak, ellenszélben is, kortársaik között is vállalják istenkeresésüket és hitüket.
Ez látszik nagyban. Itt vannak. Jelen. Imádkoznak és dolgoznak, önkéntesek és feladatvállalók, alkotnak és kérdeznek. Ezt láttam itt, újra a Csillagponton. És lehet, jobban értik az egyházat, mint a „tapasztaltak”. Nekik az egyház tényleg történés, Isten akciója az életükben, a Lélek cselekvéssora, ahogyan egybefűzi őket és odavezeti a gyülekezetekhez. Történés nekik az egyház, nem intézmény, vállalat vagy hatalomtechnikai eszköz.
Nem jövő. Jelen. Most itt vannak. Holnap nem biztos, ha nem kapnak helyet. Márpedig nehezen nyitjuk ki a kaput. Vágyják a kereteket, meg is alkotják a saját ritmusuk szerint, keresik a rendet, a kétezer éves egyházét fedezik épp fel, de hozzák a gondolataikat, felismeréseiket. Keresik a nekik szóló élő igét, de ledobják magukról a kiüresedett szertartásokat.
Sok beszélgetésben volt már részem arról, hogyan kellene megváltozni a mostani fiataloknak, hogy „jól működjenek” (sic!) a gyülekezeteinkben. Egyre inkább azt kérdezem, hogy nekünk mennyit kellene változni, nekünk, évtizedek óta a református egyházat alkotó és formáló embereknek. Mert ők jelen vannak. Még egy kicsit.
És nem kioktatni akarok. Magamnak is szól mindez, tükröt adtak az ösztönösen egyenes, modorosságtól mentes reakciók az igére, az imádságra. Kérdéseim vannak, magamhoz, magunkhoz, jó lenne erről többet beszélni. A jövő miatt is.
(Aztán persze még jó lenne az idősekről is, akikről sokszor a velünk élő múltként beszélünk, gondolkodunk, pedig ők is az egyház jelene… De majd egyszer, egy másik cikkben.)
