A japánok szerint a hosszú és boldog élet titka egyetlen szóval összegezhető: ikigai. Vagyis, hogy az életnek legyen célja és értelme. Legyen valami, amiért és amivel küzdeni kell. Ez vezet aztán megelégedéshez, sőt, megbékéléshez. Hogy kinek mi jelenti az értelmes életet és milyen céljai vannak, persze attól is függ, hogy a világ mely részén látja meg a napvilágot, milyen a vallási meggyőződése, ha van egyáltalán, melyik nemet képviseli és milyen a kulturális háttere. Szerda este pont ebből a kulturális háttérből fakadóan, az egyetemi ponthatárok kihirdetését követően sokaknak egyetlen célja volt aznapra, lerészegedni a sárga földig. Ki örömében, ki bánatában ivott. Országunkban közel egymillió alkoholbeteg él és velük együtt szenved családjuk is, de úgy tűnik, azt szoktuk meg és adjuk tovább, hogy a pia jó megoldás lehet, ha oldani kell a stresszt, vagy valahogy ki kellene bújni a konfliktus alól.
Nem tudom, a borban hol végződik az igazság és hol kezdődik a balgaság. Ezt döntsék el a nálam tapasztaltabbak. Amit én látok, hogy a siker és a kudarc is stresszhelyzetet teremtenek és jó volna ezt a megfelelő módon kezelni. Mert mindkét állapot kilendít az addig megszokottból, és önfeledten örülni legalább annyira nehéz, mint szívből bánkódni. Ebben jelent sokaknak mankót az alkohol. Van, akinek kell az oldószer, különben a gátlásai nem engedik meg azt a szabadságot, amivel az esemény, élete jelene egészen közel jöhet hozzá. Elég bátorra kell innia magát, hogy mulasson, vagy egyáltalán szóljon arról, ami a szívét nyomja. Az egész mögött egyetlen fránya jól belénk égetett mondat bújik meg: „Mit fognak szólni hozzá mások?” Ez az egy mondat olyan gátló hatással bír, hogy elválaszt egymástól barátokat, családokat, szerelmeket, de még nemzeteket is.
„Ne sírj, mert meghallják a szomszédok! Ne kiabálj, mert rosszat gondolnak rólam vagy rólad! Tényleg abban akarsz kimenni az utcára? Kinevetnek! Jön az ünnep és még nem nyírtad le a ház előtt a füvet? Gazosabb a kerted, mint a szomszédé? Ej-ej! Nem vettek fel az egyetemre? Szégyen! Felvettek az egyetemre? Úgysem tudod befejezni!” Biztosan van olyan, akinek egyik opció sem felel meg, mert az irigység és a káröröm napi vendégek nála. Mert ő maga sem tudja, mit kezdjen a saját érzéseivel, létének, jellemének és meggyőződésének felelős módon történő felvállalásával. Így jutottunk el egy látszólag semmitmondó kérdéstől odáig, hogy még a kereszteket is eltávolítjuk, nem szolidaritásból, hanem félelemből.
Mit szólnak hozzá mások? És, ha szólnak is valamit, kinek mondják el? Milyen hátrányunk származhat abból, ha mások szólnak valamit rólunk? Lélektanilag nagyon összetett állapot ez, ami egyaránt táplálkozik a feldolgozatlan múltból, egy olyan besúgó rendszerből, amit még ma is cipelünk magunkkal, de a jövőt is lefesti, mert ugyanahhoz az érzéshez koncentrálja minden idegszálunkat: a félelemhez. Félelem, hogy bántanak, hogy kitaszítanak, nem fogadnak el és nem szeretnek, ha felfedik lényünk valóját. Így a jelenünk sem maradhat ki ebből a félelemből. Nem szólunk, ha nem esik jól a simogatás, ha másképp esne jól. Nem örülünk túlzottan, mert magunk sem hisszük el, hogy ekkora érték van bennünk, és nem szomorkodunk sokáig, mert nem kerestük meg a mélység rejtette válaszokat. Nem vállaljuk magunkat, mert a sok gát mögött fel sem tettük a kérdést, kik vagyunk mi? Inkább számít, hogy mit gondolnak mások. Így maradnak el lassan a célok, a boldogság, a megbékélés és a megelégedés.
A felelősséggel kimondott szavak és tettek viszont nem az üveg fenekén rejlenek. De a szabadon megélt élet sem!
