Az idei nyáron megadatott számunkra, hogy a szabadság ideje alatt Dél-Erdélyben barangolhattunk egy héten keresztül le egészen az Al-Dunáig. Sok szépségben volt részünk, bár időnként – főleg a történelem bemutatása kapcsán – itt-ott nagyon megemelkedett a szemöldökünk. Nem egyszer össze is facsarodott kicsit a szívünk, máskor meg jólesően kihúztuk magunkat. De ezeket a reakciókat jól ismerheti mindenki, aki némi történelmi ismerettel és érdeklődéssel megáldva indul magyarként szomszédolni szerte a Kárpát-medencében.
Ebből a kalandozásból 2 különlegesség emelkedik ki számomra. Az egyik a Vaskapu, az un. Kazán szorosok meglátogatása, a hajózás a Duna ezen szakaszán, a másik pedig a Fogarasi havasokon való átkelés az un. Transzfogarasi úton. Mindkettő egyszerre mutatja a természet hihetetlen erejét, szépségét, ugyanakkor az emberi akarat fantasztikus erőfeszítéseit, hogy valamiképpen megzabolázza környezetét, maga alá gyűrje és valahogy a saját szolgálatába állítsa. Azt már mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy vajon kell-e, szabad-e, megéri-e annyira belepiszkálni a természetbe, mint amire példát ezen a két helyen látunk. Merthogy mindennek ára van, nem is kicsi.
A Vaskapu a Kárpát-medence területén egykor létező Pannon-tenger megszűnésével párhuzamosan jött létre. A Pannon-tenger medencéje fokozatosan feltöltődött, és vize kiutat keresett az ugyancsak emelkedőben lévő környező hegységek hágóin keresztül. A Fekete-tenger irányába kifolyó hatalmas víztömeg mély medret vájt magának a továbbra is emelkedőben lévő hegyláncon keresztül mintegy 600 000 évvel ezelőtt. Valójában nem is egyetlen szoros van itt, hanem egy több szakaszból álló, 134 kilométer hosszú rendszer. A szurdokvölgyet északról a Déli-Kárpátok, délről a Szerb-érchegység határolja. A Duna itt mindig is természetes határt jelentett, ezért fontos szerepet játszott többször a történelem folyamán is. Útját állta pl. rómainak és töröknek egyaránt, határolta a történelmi Magyarországot is, melynek legdélebbi pontja is itt található. Ma Romániát és Szerbiát választja el, ill. a megépített erőmű révén kapcsolja össze itt a folyó. Ezt a hajózás szempontjából nagyon veszélyes szakaszt próbálta már könnyebben hajózhatóvá tenni Széchenyi István is.
A környéken a legnagyobb változást azonban az 1970-es évek elejére megépült un. Vaskapu I. erőmű jelentette. Az építményekbe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be. A fő gát 441 méter hosszú és 60 méter széles. A duzzasztás hatására a vízszint jelentősen megemelkedett, a felsőbb Duna-szakasz képe jelentősen megváltozott, miközben a hajózás természetes akadályai megszűntek. Az építkezés miatt a régi Orsova, Ada Kaleh szigete és még három falu víz alá került, a lakosságnak el kellett költöznie. A duzzasztás hatása még a légvonalban kb. 80 km-re lévő galambóci várnál is érezhető, melynek alsó része víz alá került. A gátak megakadályozták a halak, így a viza vándorlását is a Dunán felfelé. Korábban ásványrárói vízitúránkon hallottuk, hogy valaha még a Szigetközben is találkozni lehetett vele. A károk enyhítése, valamelyes ellensúlyozása érdekében a folyam mindkét oldalán természetvédelmi terület került kialakításra.
Ma kisebb-nagyobb hajók, motorcsónakok sokasága közlekedik a Duna megszelídített vizén. A Kazánok már nem fortyognak, nincsenek zátonyok, leküzdhetetlen halálos örvények, a magas víz sok mindent eltakar a múltból is. A turisták pedig buzgón fotózhatják a hajókból a Dunán egykor hidat építő Trajánusz császár emléktábláját (melyet szintén feljebb kellett tenni az eredeti helyéről), meg a majdnem teljesen elárasztott barlangot, vagy éppen a tudatos történelemformálás jegyében hegybe vésett Decebal portrét. A szerencsésebb magyarok még a Széchenyinek állított tábláról is lőhetnek egy jó képet. Az erőmű meg teszi a dolgát, termeli az áramot Romániának és Szerbiának. A keleti blokk egyik természetátalakító, akadályokat nem ismerő nagy vállalkozása volt ennek a műtárgynak a megépítése, mely sok mindent végérvényesen megváltoztatott.
Hasonlóan nagy vállalkozása volt anno Ceausescunak, a román diktátornak az un. Transzfogarasi út megépítése. Ő eredetileg katonai szállítási útvonalnak szánta ezt. Az 1970-es években építették, 90 km hosszú. 2042 m magasságig vezet fel, majd egy alagúton halad át a főgerinc alatt. Építése 1969 végén kezdődött, katonák dolgoztak rajta, és hivatalos adatok szerint az építkezés során 40 ember vesztette életét különféle balesetekben. De könnyen lehetett ennek többszöröse is az áldozatok száma, hiszen ismerjük jól az ekkortájt szokásos kozmetikázott jelentések valóságtartalmát. Különben sem számított az ár, a lényeg az volt, hogy a „nagy vezér” álma teljesüljön. Az utat 1974. szeptember 20-án nyitották meg, de a munkálatok egészen 1980-ig folytatódtak.
Manapság ezt az utat is ellepi a turisták, meg a forgalmat meglovagló árusok hada. A nagyobb látványosságok környékén elég kaotikus a parkolás, és a tömeget kiszolgáló infrastruktúra sem biztosított megnyugtatóan. Az út gyönyörű tájon vezet keresztül, elhalad a Bilea-vízesés telep, a Bilea-tó és a mesterséges Vidraru-tó mellett, miközben kisebb-nagyobb patakokat, vízeséseket is láthatunk. Mondhatnám kicsit nagyképűen, hogy a svájci hágók bejárása után ez az út, a táj már nem volt akkora durranás, de ez így nem teljesen igaz, mert ami szép és lenyűgöző, az mindenhol szép és lenyűgöző. De volt mégis valami, ami abszolút feledhetetlenné tette ezt az átkelést a Fogarasi havasokon. Ez pedig nem más, mint a medvék jelenléte az út mentén, a déli oldalon. Utazásunk előtt épp egy olasz motoros ottani tragédiájáról olvastam, aki nem vette komolyan a székely mondás ide vonatkozó részét, miszerint a medve nem játék. Számára tragikusan derült ki, hogy a szelídnek tűnő macik alapvetően mégiscsak a környék emberre is veszélyes csúcsragadozói.
Titokban reméltem, hogy nagy szerencsével talán mi is fogunk egyet látni a távolban, ahogy elsuhanunk mellette az úton. A valóság azonban minden várakozásomat felülmúlta. Amikor először szólt a férjem, hogy nézzem csak meg jobbra, az út szélén a bokrot, mert ott egy medve, szinte fel sem fogtam, hogy mit látok pár méterre a kocsitól. Alig múlt el az első sokk, már láttuk is a következő példányt teljes valójában, mindenféle takarás nélkül. Rövidesen megtanultuk azt is, ha az előttünk lévő kocsik villognak, lassítanak, leállnak, ott újabb medvéket fogunk látni. Végül 10-ig jutottunk a különleges „medve szafarin”. Láttunk kicsit és nagyot is, azonban a többségükön látszott, hogy rosszul tápláltak. És az is, hogy oda vannak szoktatva az útra, nem igazán zavarja őket már a forgalom. Sőt, épp ellenkezőleg, az emberektől remélik az élelmet. És igen, minden tiltó tábla ellenére az emberek dobálnak is nekik mindenfélét. Ez sincs hagyján, de az már tényleg a felelőtlenség csúcsa, hogy vannak, akik kézből akarják etetni ezeket a szerencsétlen jószágokat, és csodálkoznak, ha az állat a mancsával odacsap. Arról nem is beszélve, hogy saját szemünkkel láttuk, hogy többen is kiszálltak a kocsiból, leszálltak a motorról, bicikliről, hogy egy jó medvés szelfi készüljön, és azon melegében menjen is a netre. Kíváncsi lennék, hogy eljutott-e egyáltalán a tudatukig, hogy mekkora kockázatot vállaltak néhány önelégültséget tápláló lájkért. Valószínűleg nem.
Az ember és természet kapcsolata egyik alaptémája már a bibliai őstörténeteknek is. Bár hatalmat kaptunk felette, de az uralom mellé odakerült az őrizd és védd parancsa is, mert az ember és a természet sorsa kezdetektől fogva összefonódik a kölcsönösség jegyében. Mennyire vágyik a ma embere is a természet megnyugtató, megtisztító, gyógyító erejének a megtapasztalására a szépségein való álmélkodás közepette. De ha nem az Isten parancsa szerint viseltetünk irányába, egyre inkább a természetben is, annak megrontott, kiforgatott, összekuszált voltában is csak saját magunkat látjuk tükröződni. És magunk elől hova menekülhetünk!?
